𝐊önyörtelen 𝐒𝐳avak |Five Hargreeves ff|

16.FEJEZET|Summertime Sadness

________𝟏𝟔.𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓 ________

◦•≫୨⎯ "Think I'll miss you forever
Like the stars miss the sun in the morning Sky" ⎯୧╮

Július 01.

A telefonom már megint csörög, és legszívesebben a földhöz vágnám, -nem is igazán értem hogy miért nem kapcsolom ki, valószínűleg ebben a félholt állapotom is közre játszik. Szipogok egyet, majd mégegyet és így tovább, egészen addig amíg úgy nem érzem hogy bedugult az orrom, miközben a hátamra fordulok. Szánalmasan festhetek, azonban annak is érzem magam, mintha kitépték volna a szívemet, megtaposták, felgyújtották, eloltották, arrébb rúgták, majd gyűrötten visszahelyezték volna a helyére. Klaus azt hajtogatja hogy próbáljak meg túllépni a dolgokon, erőt venni magamon és tovább folytatni az életemet, annyi különbséggel hogy ezúttal tényleg elvesztettem szinte mindenkit. A belsőm ide-oda billeg a szakadék szélén, úgy néz ki mint aki nem igazán akar harcolni, feladja miközben elmondja az ironikus „Én megpróbáltam" szöveget. Lent csak a sötét üresség vár, a kopár síkság, az egyedüllét, és nem vagyok biztos abban hogy nem ezt akarom-e. Talán éppen ez a buktatója mindennek, az, hogy ilyen könnyen, csupán egy válrándítással feladom. Küzdeni akarok minden és mindenki ellen, visszavágni, felépülni, újra talpra állni. Mégis képtelenségnek minősül mindez gyakorlatban, tekintve hogy még létezni is megerőltető, -Amaris hiánya, és a szüleim titka a szó szoros értelmében elpusztít. Nem is igazán vagyok tisztában azzal hogy melyik fáj jobban, hiszen tulajdonképpen Amaris-t ténylegesen elvesztettem, míg a szüleim képesek a mozgásra, tudnak beszélni és keresni telefonon. Mindezek, a tények összesítése ellenére is elveszett vagyok, sírhatok akármeddig, úgy érzem hogy ez az üresség sosem fog elmúlni. Talán majd idővel kitölti valami, netalántán valaki, azonban az igazság az, hogy mindig lesz még egy kis hely, amely a veszteségeimre emlékeztet, szembesít a fájdalmas múlttal. Örökre hiányozni fog Amaris és a szüleimbe vetett tiszteletem, bizalmam, miközben rajtam áll hogy folytatom-e a harcot vagy sem. Nehéznek tűnik, nagyon de nagyon, rémesen nehéznek, szinte összeroppanok a súlya alatt, azonban nem akarok a lány lenni aki lassan a harmadik napja, a szobájában feküdve itatja az egereket, holott ezer meg ezer dolga van, és ezzel együtt cserben hagyja a többieket is. Lehulló égitestnek érzem magam, valaminek ami csupán egy megadott ideig tündökölhetett, aztán eljött az idő amikor le kell hullania az ismeretlen messziségbe, fagyos rémülettel az ereiben. Tudom hogy ez nem helyes, tudom hogy nem oldok meg semmit azzal hogy magamba fordulok, ellökök magamtól szinte mindenkit. Ők is tudják hogy ez fáj, és mindezt tiszteletben tartják, nem fárasztanak idióta „minden rendben? " kérdésekkel, amiért hálás vagyok nekik. A leghálásabb is Ötösnek, aki mindvégig mellettem maradt, még akkor is amikor önkívületi állapotban, nem a legszebb mód megpróbáltam őt elhesegetni magam körül.

Sóhajtok egy hatalmasat, lehunyom a szemeimet, aztán az elgémberedett végtagjaimat kiemelem a takaró alól. Rögtön megcsapja rövidnadrágba bújtatott lábaimat a hűvös levegő, talpam pedig a hideg padlóval érintkezik. Kezeimmel egy kis időre megtámasztom magam, próbálva enyhíteni a szédülésemen, aztán amikor ez némileg sikerül felállok, egyenesen a gardrób felé indulok el. Könyökömmel belököm az ajtót, kiválasztok pár ruhadarabot és alsóneműt, majd a fürdőszobába zárkózom. Az ébresztő szerint reggel hat óra van, a nap azonban már bőven ötkor felkúszott az égre, és én arra gondolok hogy milyen figyelemhiányos is lehet. A kádat megtöltöm vízzel majd miután a ruháimat levettem belelépek, egy jóleső sóhajjal fogadva a meleg folyadékot a bőrömön. Lentebb tolom magam a kádban így fekvő helyzetbe kerülök, miközben hagyom hogy a fejem hátulja a szerkezet aljának koppanjon, ezzel vízzel beterítve az arcomat. Minden gondolatom elúszik, csupán az egyre inkább fogytán lévő levegőmre tudok koncentrálni egy kis idő elteltével. Eszem ágában sincs megdulladni, azonban itt minden olyan nyugodtnak tűnik, hogy legszívesebben örökre itt maradnék. Végül, nem is igazán tudom hogy mennyi idő elteltével, de ki szállok a kádból, alaposan megtörülközve. A ruhák anyaga meglepően könnyedén simul az alakomra, csupán a hajamról lecsöpögő vízcseppek zavarnak meg néha-néha. Tekintetemmel a hajszárítót keresem, száraz tincsek reményében.