𝐊önyörtelen 𝐒𝐳avak |Five Hargreeves ff|

17.FEJEZET|Motion Sickness

________ 𝟏𝟕.𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓 ________

◦•≫୨⎯ "I hate you, for what you did, and I miss you like a little kid..."⎯୧╮

Úgy volt hogy együtt maradunk, most mégis az út két különböző oldalán kötöttünk ki, -ekörül forognak az agykerekeim miközben a föld azon részét nézem, mely alatt Amaris is fekszik. A fájdalom savanyú ízét már viszonylag megszoktam; ez azt jelenti, hogy az életem újra és újra egyre nagyobb fordulatokkal kanyarodik le a vasútról. Bármit megadnék azért hogy útközben, akárcsak egy másodperc töredékére, de újra láthassam őt, elbúcsúzhassak tőle. Légutaskísérő akart lenni, azonban nem nem csak a felületes „utazni akarok" címszó miatt. Látni szerette volna a kisgyerekek, felnőttek izgatott arcát egy-egy út alatt, segíteni akarta, kényelemben helyezni őket. Gyönyörű szíve volt, és tudom hogy annak nem a föld alatt lenne a helye, az elvesztésével valószínűleg én is elvesztettem magamból egy darabot.
Fekete csipkés ruhám a hátamra simul a napfény mögött, miközben igyekszem visszatartani a könnyeimet, kétoldalt lógó, tehetetlen kezekkel. Mindig is tisztában voltam azzal hogy a veszteségek normális dolgok, azonban azzal nem, hogy mekkora is lesz a hiányuk, amikor bekövetkeznek. A föld most eltemeti az egyik saját veszteségemet, és a Biblia jut eszembe, amely azt mondja, „Amikor az ember meghalt, teste visszatér a földbe, ahonnan származik".

-Akarsz velem Unozni? -teszi egyik kezét a vállamra Klaus, idegen együttérzéssel a szemében bámulva rám. Szívesen tenném félre az összes megoldatlan ügyet, gondomat és játszanék vele, azonban tudom hogy nem folyamodhatok ezen módszerhez, valószínűleg csak egyre jobban késleltetném vele a dolgokat.

-Majd máskor. -felelem egy vonallá préselt ajkakkal, majd elkapom tekintetem a talajról.

Klaus vállat von. -Okés. De, azért szólj ha bármi szar van. -emeli fel kisujját, várva hogy odanyújtsam az enyémet is.

-Rendben. -biccentek, és ujjamat egybeakasztom az övével.

A férfi elköszön, lassú léptekkel hagyja el az udvart, miközben idétlenül dúdol valamit. Habár ez egy temetés ahol az emberek általában a könnyeiket hullajtják, örülök hogy a saját csillagtalan, sötét esti égboltra emlékeztető valóm nem ragadt át senki másra. Gondolatfoszlányok kínoznak, sőt, mi több, egyenesen üldöznek, és legszívesebben a összeset egy égő farakásba hajítanám, talán jelenleg valóban ez az egyetlen helyes mód. Nézni, ahogyan a lángok lassan de biztosan elpusztítják a belső gyermekedet, azt, akin a világ könyörtelenül átlépett, mondván, vannak mások is ezen az átkozott bolygón, önállósodj.

Szemeimmel újra a földet kezdem el bámulni, miközben ujjaimmal a ruhám anyagát piszkálom, csavargatom. Amaris rákényszerült arra hogy befejezze a történetét, hiszen a tinta elfogyott, és rájött, függetlenül attól hogy mi mindenen ment keresztül, a jövője megakadt. Pedig fantáziadús volt, csodálatra méltó, azonban a végén csupán a csend, és az üres üresség köszöntötte őt. Mert, amikor a síremlékére nézek tudom, hogy egy szép történetet hoztunk létre, amely egy váratlan üres oldallal záródik, azonban sosem fogom elfeledni, még úgy se, hogy az emlékeim idővel halványodni kezdenek majd.

Szakadozottan felsóhajtok miközben elindulok a Hargreeves ház bejárata felé, és minden egyes lépéssel távolabb kerülök Amaris-tól. Csupán zavarodottan tudnám elmesélni, ha valaki megkérdezni hogy hogyan is érzem magam jelenleg. Nem érzem magam boldognak, azt hiszem ez helyes is ebben a helyzetben, azonban szomorúnak sem. A kettő közötti hídon állok, az ürességben, abban, amitől a legjobban féltem. Mert habár néha ellenséges vagyok, nem akarok egyedül maradni, hiszen félek a magánytól. Szavakkal leírhatatlanul. Hiányoznak a szüleim, és hirtelen minden más pozitív dolog is. A hazugságok, melyek eddig megvédtek, a körülöttem felhangzó kacajok. Fáradt vagyok, olyan nagyon, hogy képes lennék most azonnal álomba merülni. Mégis, tudni akarok mindent, jobban mint valaha, és az egyetlen esélyem erre Allison Hargreeves.