Tengerkék - Minsung (BEFEJEZETT)

19.rész

Talán nem úgy kellett volna kezelnem a helyzetet, hogy kipattanok mellőle az ágyból és olyan gyorsan rácsukom az ajtót, hogy pislogni se legyen ideje. Anyuék egyből rám kapják a tekintetüket, amint belépek a bejárati ajtón, csak kínosan mosolyogva veszem célba a fürdőt, szinte biztos vagyok benne, mire fel nálam ez a szégyenteljes járás, bár nagyon örülök neki, hogy nem érzik szükségességét a kifaggatásomra, erről még a barátaimnak sem mesélek, nem még a szüleimnek. Magammal viszem a sírba, s azon túl is. Úgy állok a zuhany alá, mintha ez el tudná felejtetni velem azt, hogy faképnél hagytam, most szinte biztos vagyok benne, hogy utál engem vagy legalább valami olyasmi. Bár nem kifejezetten tehetek erről, kicsit sem voltak felkészülve egy olyan kérdésre, fogalmam sincs, hogy milyen választ vár, mert nem hiszem, hogy egy azzal megelégszik, ha benyögöm neki, fogalmam sincs mi az, amit érzek iránta, mert valamit igen, de hogy mit, az jelenleg zavaros. Lehetséges valakit annyira utálni, hogy a végén azt éri el, hogy megszeresd? Kétségkívül össze vagyok zavarodva. Sóhajtva lépek ki a fürdőből, hogy végül az ágyamra vethessem magamat, talán elnyel és soha többé nem kell senkivel sem szóba állnom, ameddig ki nem igazodom az érzéseimet illetően. Kifejezetten rosszul érzem most maga, ha eddig nem voltam neki unszimpatikus, most biztos vissza estem a szemében. Összeráncolt homlokkal nézem a plafonomat, minden lehetséges érzelmet végig veszek, ami zajlik bennem, amikor rá gondolok, sajnos vagy éppen nem sajnos, akkor utálatot már nem érzek iránta, mint akarok, sőt... nem is utálom. Miért kell ennyire bonyolultnak lenni azután egy kapcsolatnak, ha már lefeküdtetek? Ezt nem tudom ki találta ki, de gyűlölöm. Szenvedve tornázom magam talpra, hogy meginduljak az ajtó felé, nem tudom mennyire jó ötlet még elé sétálnom ezek után, de muszáj lesz ezt megtennem, mert rosszul érzem magam amiatt, hogy ilyen csúnyán ott hagytam őt. Biztos vagyok benne, nem közömbös számomra, sőt, mióta megcsókolt, egyre jobban kedvelem meg őt, ráadásul még azt is elérte, hogy féltékeny legyek egy lányra, akit aznap ismert meg. Halkan kopogok az ajtón, abban a reményben, hogy talán ki is nyitja, szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogja kinyitni. Unottan néz rám, amint rájön, hogy nekem nyitotta ki a falapot és nem másnak, a félfának dőlve vonja fel szemöldökét, várva valami válaszra.

-Őszintén, nem gondoltam át, hogy mit akarok mondani.

-Gyere be. - lép el az útból. - Valahogy úgy érzem, hogy ez hosszú lesz. Muszáj kérdeznem valamit...Miért jöttél vissza? Vagy eleve... Miért menekültél el? Nem azt kértem, hogy gyere hozzám.

-Nem kifejezetten tudtam, hogy mit válaszoljak arra, amit kérdeztél.

-Oh, hidd el, világos választ adtál rá. És most nagyon hülyének érzem magam. - sétál beljebb a lakásban, én pedig követem. - Nagyon hülyének.

Nem segít ez a helyzetemen. Hogyan mondjam most el neki, hogy az egyszeri együttlétünkbe több érzelmet szorítottam, mint szokás? Vagy, mint kéne. Sóhajtva próbálom összeszedni a gondolataimat, mert látom rajta, hogy egyre türelmetlenebb, egy kis kétség is vegyül vele, amit tejesen megértek. Hisztizem neki, mert nem akartam, hogy teljesen hülyére vegyen, erre én csináltam meg ezt vele, ráadásul úgy, hogy akkor nem is jöttem rá.

-Eléggé megnehezíti a helyzetet az, hogy te tudod mit érzel irántam, mert én nem. - vonok vállat. - Egyszerre érzek túl sok mindent és semmit, annyira nem tudom megmagyarázni, de nem utállak, sőt az sem zavar, hogy idegesítesz, igazából hiányolom, ha nem teszed. - vonok vállat. - Nem tudom ennek mennyire van értelme, de megijeszt ez a kérdés, úgy jöttem ide, hogy senki nem fog lekötni, erre jössz te és felborítod ezt a tervemet, mert valahogy érdekelsz engem.

-Azért hagytál ott, mert érdekellek téged? - rázza a fejét értetlenül. - Nem értelek, ezt most nem értem.

-Ott hagytalak, mert... nem tudom, akkor az tűnt jó ötletnek, teljesen hirtelen jött és hirtelen csapott arcon a felismerés, hogy nem idegesítesz, talán még meg is kedveltelek, ami ijesztő, mert... valljuk be, egy nyári kalandból nem sok jó sül ki, ráadásul most fura is lett köztünk a dolog.

-Te teszed furává! Most azt mondod, hogy kedvelsz, de ennyi, mert nyári kaland vagyok.

-Azt hiszem, valami olyasmi. Nyár után nem hiszem, hogy látnánk egymást, meg a szüleid nem tudják, hogy meleg vagy, ezek alapján mit szeretnél, mi legyen?

-Ugyanabban az országban lakunk, azonos városban, a szüleink ugyanannál a cégnél dolgoznak, apád az enyémmel, tök jóban van. Csak akkor kerülnénk el egymást, ha akarnának. - sóhajtja kissé idegesen.

-Jó, de a szüleid a mai napig nem tudják, hogy meleg vagy.

-Akkor elmondom nekik! - vágja rá gondolkodás nélkül. - Vagyok annyira hülye, hogy miattad simán bevallanám nekik akár abban a pillanatban, hogy belépnek az ajtón. - mutat az ajtóra. - Azt még én sem tudom, hogy miért áldoznám be a szeretetüket érted, de simán megtenném. Kockáztatnék, mert tudom, hogy kedvellek téged, én ezt bevallom. De te csak kifogást keresel... Bevallod, hogy érdeklődsz irántam, utána meg kifogásokat keresel azért, hogy ne legyen valami több köztünk. Inkább mondd meg azt, hogy nem akarsz semmit tőlem, mint az, hogy hitegess, akarsz valamit, de néhány tényező miatt nem lehet. Ezeket mind meg lehet oldani, de... Mindegy. Felejtsd el, azt is, hogy kérdeztem ilyet.

Némán nézek rá, főleg azért, mert minden szó a torkomra forrt, egyszerűen csak nem tudok erre mit mondani. Tudom, hogy nincs igaza Minhonak, nem mentegetni akarom a saját érzéseimet, hanem csak félek tőlük, mert olyan hirtelen jöttek.

-Ez nem igaz. - rázom a fejemet. - Nem így értettem, de őszintén nem is tudom megmagyarázni. De abban biztos vagyok, hogy te többet érzel, mint én. Vagy, mint ahogy reméled, hogy én mit érzek.

-Hagyjuk, kérlek. Mindegy, megértettem. - mutat az ajtóra, jelezve, hogy távozzak.

-Rendben. - bólint kifelé véve az irányt. - Sajnálom. - fordulok felé.

-Szia, Jisung. Gondolom még úgyis látlak.

Még akkor is nézem az ajtót, amikor becsukja előttem. Érthető módon nem becézget, ami kifejezetten hiányzott, de az jobban pofon ütött, hogy minden érzelem nélkül ejtette ki a nevemet. Nem úgy, mint percekkel ezelőtt, hiába nem becézgetett, ahogy kimondta a nevemet, tetszett. A hangsúly kedves volt, hívógató, de most... Semmi. Én tehetek róla, hogy fura lett a kapcsolatunk.