Tengerkék - Minsung (BEFEJEZETT)

23.rész

Ez a rész Minho szemszögéből van

Nem akartam ide betenni a lábamat és nem azért, mert rettegek ettől a beszélgetéstől a szüleimmel, hanem azért, mert Jisung végre kezdni beadni a derekát és nem ellenséges. Először nem is szerettem volna ennyire nyomulni rá, de nagyon felkeltette az érdeklődésemet már a repülőn is, azzal, ahogy próbálja elhitetni velem, idegesítem, miközben leplezni akarja, mennyire élvezi, először csak kíváncsi voltam, meddig bírja a folytonos piszkálásomat, arra azért nem számítottam, hogy ennyire megkedvelem őt. Egy teljesen más módon keltette fel az érdeklődésemet, mint eddig bármelyik srác, akikkel kavartam, egészen különleges módon csöppent bele az életembe. Most meg ennek köszönhetően vár rám egy eléggé kellemetlen beszélgetés. Hiába csukom be magam mögött az ajtót egészen halkan, ez sose lesz annyira néma, hogy anya meg nem hallja, sietve rohan ki a bejárathoz egy mosollyal az arcán. Nem tudom ez az ijesztőbb vagy az, ha kiabál velem. Még csak megmozdulni sem merek emiatt.

-Azt hittem vissza sem jössz. - teszi csípőre kezeit. - Ennyire jól sikerült?

-Mondhatni. - bólogatok lassan. - Szóval...

-Gyere a nappaliba, apád is ott van.

Korai lenne még sírni? Csak, mert engem már most a sírás kerülget, pedig egyikük se bántott soha. Talán emiatt félek annyira, hogy ezentúl nem fogom megkapni a támogatásukat, mert úgy érzik, nem vagyok normális a számukra. Amint beteszem a lábamat a nappaliba, apa felül a kanapén és még a tévét is kikapcsolja, bennem pedig a félelem egyre jobban erősödik és már egy görcsös érzés is kialakul a hasamban. Lehet még hányni is fogok. Lassan ülök le a vele szemközti helyre, önkénytelenül még a lábamat is elkezdem rázni, hátha így kevésbé leszek ideges. Meg kéne szólalnom, bár fogalmam sincs, hogy hol kéne kezdenem, a liftban könnyebb volt ezt számukra közölnöm. Egymásra pillantanak, ők sem tudják mit kezdjenek ezzel a helyzettel, de az valamilyen szinten nyugtató, hogy nem tettek ki minden cuccommal együtt. Alig láthatóan próbálom meg a tenyeremet a nadrágomba törölni, addig is húzva az így is kevés időmet.

-Fiam, csak kezdd el. - szól rám apa. - Nem fogunk megenni, csak kíváncsiak vagyunk arra, amit nem értünk.

-Olyan hirtelen közölted ezt velünk. - rázza a fejét anya. - Amiért haragszom, nem ültél le velünk megbeszélni.

Nem tudom eldönteni, hogy csak azért haragszanak rám, mert nem úgy közöltem ezt velük, ahogy az kellett volna is vagy azért, mert egy ilyet közöltem velük. Nagyot nyelve próbálom meg összeszedni a gondolataimat, nem tudom mit kellene mondanom, ezt az egészet nem terveztem, még Jisungnak is hazudtam, mindent csak miatta mondtam el nekik.

-Hát... meleg vagyok.

-Ezt már a liftben is közölted, Minho. - vonja fel szemöldökét apu. - Ki tudnád ezt nekünk fejteni egy kicsit? Ne részletezd, azt azért tudjuk, ki a meleg. Amíg el voltál, anyáddal sokat beszéltünk erről és sok kérdésünk van.

-Lehet azt, hogy kérdeztek? - húzom össze magam a kanapén, elveszve érzem magam.

Legyek hálás Jisungnak ezért? Vagy esetleg menjek át hozzájuk és pofozzam fel, amiért itt vagyok és a szüleim kérdő tekintetével szemezek, miközben próbálom nem elsírni magamat. Ha ő nem lenne, egy ilyen előrelépést sem tettem volna. Pofon helyett lehet csókot érdemel.

-Szóval a fiúkat szereted. - kezdi anya próbálva óvatosan feltenni a kérdéseit. - Mióta?

-Igazából már elég régóta tudom, hogy... Hogy meleg vagyok. - húzom fel a lábaimat. - Gimiben jöttem rá, az első évemben, amikor azt hittétek megtetszett egy lány. Akkor az öccse tetszett. - suttogom. - Mármint először ez nem volt ennyire világos számomra, sokat gondolkodtam azon, mi a gond, amiért furcsán érzem a közelében magamat. Lehet hülyeség, de akkor sírtam, úgy éreztem, hogy nem így kéne éreznem és nektek meg erről nem mertem beszélni. Akkor is szokatlan volt számomra, amikor tudatosult bennem, hogy csak a fiúk tetszenek, kicsit sokáig tartott, ameddig el tudtam fogadni. - pillanatok rájuk. - De most már engem nem zavar, ilyen vagyok, szerettem volna ezen változtatni, ahogy látjátok, nem jött össze.

-Volt már barátod? - kérdezi kissé meglepődve apa. - És azt hogy titkoltad?

-Nem volt, legalábbis nem olyan, akivel addig tartott volna a kapcsolatom, hogy be akarjam nektek mutatni. - vonok vállat. - Nehezen titkoltam, sokszor szerettem volna veletek ezeket megosztani. Nem tudom, tanácsot akartam kérni? Amit maximum anyu tudott volna adni. Igazából nem tudom, jól esett volna ezeket megosztani veletek.

Nehezen tartom vissza a könnyeimet, ahogy anyura nézek és látom a mosolya ellenére könnyes az arca. Egyre jobban kezdek összezavarodni, azt érzem, hogy nem éppen ellenzik a szexualitásomat, de az sem segít, hogy anya éppen sír.

-Miért nem mondtad el? - szipogja anya.

-Mert... - csuklik el a hangom, utálom, ha sírni látom. - Félek. Féltem vagy... félek, hogy nem tudtok elfogadni valami miatt, azért, mert nekem is nehezen ment. Hogy várhattam volna el, hogy ti ezt elfogadjátok, ha nekem sem ment. Utána meg már megszoktam, hogy titkolom.

-Szóval buta fiúnk van. - sóhajt apa. - Nem ellenezzük ezt, csak nem értettük, sose beszélsz velünk ilyen dolgokról. Ez is előrelépés, hogy most ezt megosztod velünk, szóval köszönjük. Örülök annak, hogy ezt megosztottad velünk,

-De anyu sír. - törlöm le a könnyeimet.

-Már megbocsáss fiam, de persze, hogy sírok, ha egyszer azt mondod, nehezen ment neked ez az időszak. - szid szinte le. - Nem azért, mert meleg vagy, mit bánom ezt én, csak ne sírj. Most már tudom, hogy Jisung tetszik neked. Együtt vagytok?

-Anya! Ez ciki. - szipogom. - De igen, tényleg tetszik. És nem, még nem, bonyolult, de majd csak az után beszéljük ezt meg, amint haza érünk. Úgy volt, hogy ma még találkozunk, ha beszélgettem veletek, de ha van még valami kérdésetek...

-Nem, menj csak. - pattan fel anya a helyéről és engem is felhúz. - Később úgyis faggatni fogunk, ezentúl nem úszod meg, beszélgetni fogunk, ha valami gond van! - kezd el löködni az ajtó felé.

Nem merek vele ellenkezni. Főleg azért nem, mert jól esne egy ölelés Jisungtól, ezért is nagy léptekkel megyek az ajtójuk felé. Nem, mintha nem lenne közel. Ahogy kopogok az ajtón, a nyugodtság is kezd eluralkodni rajtam, amit nagyban köszönök a szüleimnek és annak a srácnak is, akit minél előbb látni szeretnék.

-Szia. - mosolyog az anyja, amint kinyitja az ajtót. - Jisungot keresed, ha jól tippelek.

-Jó estét. - hajolok meg. - Pont eltalálta.

-A szobában van.

Mosolyogva lépek be a lakásba, majd egyből az ajtaja felé lépek. Nem is kell kopognom, szinte egyből kivágódik az ajtó és egy gyors ölelésbe von. Ennyire nem nézhetek ki rosszul, de az is megeshet, hogy látszik rajtam az előbbi sírás.

-Anya, Minho ma itt alszik, oké? - amint megkapja a választ, be is csukja mögöttünk az ajtót.

Első dolgom az, hogy megcsókoljam. Minden alkalommal egyre jobb érzéssel tölt el, egészen szédítő, főleg, amikor közelebb húz magához. Kissé meglepődök, amikor eldőlünk az ágyon, mellkasára hajtom a fejemet, ahogy élvezem, ahogy a hajamat piszkálja. Hirtelen ér ez a nyugodt pillanat a sok izgulás és félelem után, ezt pedig az érzelmeim nem bírják elviselni és minden könnyek formájában tör ki belőlem. Szó nélkül ölel magához, én pedig próbálom megállni, hogy ne sírjak és a vállaim ne rázkódjanak ennyire.

-Ennyire rosszul ment? - túr tincseim közé.

-Nem. - veszek egy mély levegőt. Nyugtató az illata. - Őszintén, nagyon jól ment, csak megnyugodtam. Most olyan könnyűnek tűnik ez az egész, sokáig vártam erre.

-Ennek örülök. - nyom egy puszit a fejemre. - Innentől pedig rengeteg pasis ügyeket kell majd megosztanod velük.

-Az egyetlen pasis úgy, amiről beszélni akarok, az te vagy. - emelem fel a fejemet. - És meg is tettem.

Nevetve adok egy gyors csókot ajkaira, ahogy elképedve néz rám. Olyan furcsa számomra, hogy nem kell félnem, vajon melyik pillanatban jönnek rá a szüleim az éveken át őrzött tiktokra és utálnak meg emiatt, hanem nyugodtan ölelgethetem azt a srácot, akit szeretnék is. Egyre jobban várom ennek a nyaralásnak a végét.