Tengerkék - Minsung (BEFEJEZETT)

22.rész

Eldőlök a homokban, ahogy az eget figyelem. Itt a víz mellett kissé hűvös van így este, ráadásul még a szél is fúj, bár nem kifejezetten érdekel, hogy valószínűleg a megfázásomat kockáztatom. Egyre jobban erősödik bennem az az érzés, hogy én ebben az országban szeretnék maradni, itt nem kell attól félnem, hogy a hétköznapi életben annyira ellentétek lennénk, hogy esélytelen, hogy együtt legyünk. Saját környezetben valahogy mindenki másabb. Lassan vezetem tincsei közé az ujjaimat, ez tényleg a valóság és nem csak részeg álom.

-Jisung, drágám, ha ezt folytatod el fogok aludni.

-Amikor így hívsz késztetést érzek arra, hogy veszekedjek veled, ne tedd, de igazából szeretem.

-Tudom. - nyom egy puszit az arcomra. - Alig észrevehetően, de mosolyogni szoktál. Szerintem ez még neked sem tűnt fel.

-Utállak, amiért ezeket csinálod velem. - sóhajtom bosszúsan. - Szerinted ha innen haza megyünk, kettőnk között rendben lesz minden? Mármint, most egészen jól alakulnak a dolgok, de akkor is így fog menni, ha elkezdjük a sulit? Ha itt összejövünk akkor is minimum két hónapot együtt töltünk, elég gáz lenne, ha akkor derülne ki, hogy utállak.

-Ilyen szoktál lenni, ha a barátaiddal vagy? Nekik is folyton elmondod mennyire utálod őket? - kérdezi mosolyogva, mire csak bólogatok. - Akkor minden rendben lesz, amíg azt hallom tőled, hogy utálsz, én nyugodt vagyok, bármennyire is hangzik ez furcsán. Sose voltam együtt még senki olyannal, aki ilyen, mint te.

-És, ha azt mondom, hogy kedvellek?

-Megijedek. - vágja rá. - De én is kedvellek téged. - hajtja mellkasomra fejét. - Majd addig nem jövünk össze, ameddig haza nem megyünk. Letesz minket a repülő, az lesz az első, hogy összejövök veled. Neked meg az lesz a sorsod, hogy idegesítelek jó sokáig.

Igazából nem hangzik rosszul és kifejezetten nyugtató a tudat, hogy ő nem aggódik. Talán tényleg csak túl sokat gondolkodok egy ennyire egyszerű dolgon és semmi különlegesebb dolog nincs abba, hogy itt találkoztam először egy olyan sráccal, akit igazán kedvelni akarok. Már szinte teljesen sötét van én pedig teljesen elvesztem a halványan látszódó csillagok és gondolataim tengerében. Igazából vissza kellene mind a kettőnknek mennie, főleg azért, mert Minhora még mindig vár egy beszélgetés a szüleivel és nem biztos, hogy tovább kéne húznia, még akkor sem ha éppen tart tőle.

-Beszélgetned kell a szüleiddel. - ütögetem vállon. - Még akkor is, ha itt fekszel egész éjjel.

-Szóval veled lehetek egész éjjel? - emeli fel a fejét, mire csak összevont szemöldökkel nézek rá. - Nem akarom, félek, még akkor is, ha egyikük sem nézett úgy, mintha utálna.

-Nekem elég ciki volt az a beszélgetés. Azóta a szüleim mindent tudni akarnak, ha vissza megyek ki fognak faggatni arról, hogy milyen volt az estém. - szörnyülködök. - Túl kell esned rajta. Utána jobb lesz, csak ne halogasd. Az rosszabb és ne keress kifogásokat, hogy miért nem tudunk vissza menni, látom rajtad, hogy ezen gondolkodsz.

-És ha veled is beszélni akarnak? Igazából megemlítettelek nekik, szerintem apu kíváncsi rád.

-Persze, engem is ránts a süllyesztőbe. - ülök fel vele együtt. - De előbb te mész hozzájuk, nem én.

-Utállak. - húz fel a földről. - Nagyon is.

-Én is téged. - nyomok egy gyors csókot a szájára.

Teljesen meg tudom érteni, hogy miért fél ennyire ettől a beszélgetéstől, nem egyszerű semmilyen körülmények között ezeket megbeszélni a szüleiddel, akik folyamatosan csak kérdésekkel bombáznak. De attól még az a fiú sem akarok lenni, aki miatt nem jelenik meg egy ilyen dolgon, a végén még idő előtt teljesen megutálnak a szülei. Bár olyan, mintha tényleg nyugodtabb lenne. Ahogy meglátjuk a szállodát, elkezd lassítani, szerintem, ha nem húznám folyamatosan magam után, itt maradna addig, amíg érte nem jönnek és ott helyben kezdenének el beszélgetni. Legalább a lépcsőknél már nem nekem kell magam után húzni, mert jön magától is, valamit halkan mormolva az orra alatt.

-Szóval... - állunk meg az ajtónk előtt. - Ha meghalok, emlékezz rám és arra, hogy volt esélyünk együtt lenni.

-Túldramatizálod, Minho, drágám. - bólogatok mosolyogva. - Ha halál sikolyokat hallok, lehet átnézek.

Mosolyogva csúsztatja derekamra, hogy valamivel közelebb tudjon húzni magához, szeretem az ilyen pillanatokat, még annak ellenére is, hogy a szüleim bármelyik pillanatban kinyithajták azt az ajtót. Nyaka köré fonom karjaimat, hogy közelebb húzzam magamhoz és végre meg is csókoljam, teljesen sikerült elfogadnom magamban, hogy az ő csókjai mindig nagy hatással lesznek rám, ami miatt még mindig szinte meg kell kapaszkodjak, mellé pedig még a melegség is eláraszt. Az ilyen pillanatokban úgy érzem, talán mégis összetartozunk valamilyen szinten. Óvatosan dönt a falnak, ahogy elmélyíti a csókunkat, hálás vagyok, azért, mert határozottan tart engem, nem tudok rájönni arra, hogy miért remegek bele még mindig ennyire egy ártatlan csókba. Most is eléri, hogy valami többnek érezzem magam közben.

-Most már tényleg be kell mennem. - húzódik el tőlem.

Bólogatva hajolok újra felé, bár mentségemre legyen, ezt hagyja is. Ez az a dolog, amire túl gyorsan rászoktam, hajába túrva húzom magamhoz ismételten közelebb, mintha meg sem hallottam volna az előbbi mondatát, pedig nagyon igaza volt azt illetően.

-Tényleg menned kell. - nyomok egy utolsó csókot ajkaira. - Majd utána gyere át, meséld el hogy ment.

-Szóval akkor tényleg nálad maradok estére? - vonja fel szemöldökét mosolyogva. - Ez egy tökéletes motiváció.

Halkan nyitom ki a bejárati ajtót, bár pechemre mindenki a tévé előtt ül és kíváncsian néznek rám. Sóhajtva vetődöm melléjük, hogy megosszak majdnem minden részlete az estémet illetően, amihez hozzá járulnak a kétségeim is, bár azokból minden pillanatban egyre kevesebb akad.