Lélekdoki

Boldog szülinapot Molly! - bónusz fejezet

Kyle szemszöge

Melody Riley egy pillanat alatt borította fel az életem.

A nyaram sűrű lett, viszont így is éppen elég időm gondolkodni, és Meldoy  Riley fantáziaképe nem hagyott nyugodni. Szeptemberben izgatottan mentem  be az év első órájára, ahol találkozhattam a végzőseimmel, köztük  Melodyval is. Jól emlékszem a pillanatra, hogy mennyire meg volt  illetődve, amikor kiderült, hogy felvettem gyakornoknak. Igen, egy kissé  benne volt a kezem a dologban, de nem hagyhattam veszni. Az a lány okos  volt, még nélkülem is, két lábbal állt a földön, érett volt, és  eszelősen jól nézett ki.

Az első kedden, amikor elvittem enni  alig tudtam palástolni az örömöm. Aztán Molly és én egyre közelebb  kerültünk egymáshoz. Február tizedikén, a barátnője születésnapján, fél  évnyi bénázás után sikerült mindkettőnknek egyértelműsíteni az akaratát. 

Az első pillanattól kezdve a tenyeremen hordoztam Mollyt, és  csak néha éreztem, hogy gond van, de nem tudtam, hogy micsoda. Olyan  volt, mint egy hagyma. Rétegenként kellett megfejtenem, de én a közepét  akartam, akartam a teljes igazságot, és nem voltam hozzá türelmes.

De jó tanulópénz volt. Összesen háromszor kellett szétmennünk ahhoz, hogy mindketten megtudjuk mit akarunk igazán.

Viharos, és kiegyensúlyozatlan kapcsolatunkat a harmadik eljegyzés sodorta a helyes mederbe.

Egy év házasság után Molly idegesen vágta ki a fürdőszoba ajtaját, aztán  ugyanolyan idegesen rohant le a nappaliba, és én már láttam előre, hogy  mi fog történni. Le fog lépni. Ez volt az egyetlen megoldás,  amivel kompenzálni tudott, még akkor is, ha közösen már dolgoztunk  rajta, hogy ne ez legyen a megoldás. Mindezek ellenére, tudtam, hogy a  vezetés és az, hogy valami olyanra kell koncentrálnia, ami eltereli a  figyelmét a gondolatairól kikapcsolja. Ugyanúgy, ahogy engem is  kikapcsolt.

Molly szó nélkül felkapta a lenge kabátját, aztán  a konyhapultról a kocsikulcsokat, és a benti papucsában kiment a  garázsba. Az előző esetekkel ellentétben most tudtam, hogy mit kell  tennem. Nem állítottam meg, nem szóltam hozzá egy szót sem. Csak  követtem ki a garázsba, aztán pedig beszálltam mellé az anyósülésre, és  hagytam, hogy kitolasson az utcára, majd a hegyi szerpentinen keresztül  felhajtson az autópályára, hogy északnak vegyük az irányt.

Odakint már rég besötétedett, csak hogy ne legyen teljes csend, bekapcsoltam a rádiót, amiből valamelyik helyi adás sugárzása jött. A mellettünk elsuhanó tájat néztem egészen addig, amíg hüppögést nem hallottam a feleségem irányából. Rátettem a tenyerem a sebváltón nyugvó kézfejére, mire megfordította a kezét, és összekulcsolta az ujjainkat.

Bármennyire fájt, hogy ilyen állapotban látom a feleségem, tisztában voltam vele, hogy azzal nem megyek semmire, ha erőltetem, hogy beszéljen. Az évek során megtanultam, hogy ez az egyetlen dolog, ami a leginkább tönkreteheti a helyzetünket. Éppen ezért csendben maradtam, és vártam, hogy megnyíljon. Előbb vagy utóbb úgy is be kellett következnie a pillanatnak, de addigra már mindketten készen álltunk volna.

Mögöttünk lehetett kábé hatvanöt mérföld, amikor Molly elengedte a kezem, kikapcsolta a rádiót, aztán lehúzódott a külső sávba, indexelt, majd lehajtott egy pihenőbe. Mostanra már közelebb voltunk a szüleim otthonához, mint a sajátunkhoz, de nem számított, mert tudtam, hogy ez  az a pillanat, amire eddig vártam.

A feleségem leállította a motort, erőszakos mozdulattal hátratűrte az arcába zúduló hajkoronáját, aztán felém fordult.

-  Terhes vagyok - jelentette ki hirtelen. Egy pillanatra megálltam, hogy  ne törjek ki öröm-ujjongásban, mert tudtam, hogy a gyerekvállalás egy  azon témák közül, amiről Molly nem szívesen beszélt, pláne nem vágott  volna bele.