Lélekdoki

31. Fejezet

Kinyitottam a szemem. Curtis mellettem eszméletlenül feküdt. Előttünk egy kék SUV állt, felgyűrve az egész motorháztetőt. Mellettünk meg egy méregzöld Volkswagen. Magamra néztem. Csupa seb voltam, az összes vérzett. A combom valahol elveszett a műszerfalban. Mozdulni sem bírtam. Megpróbáltam a légzsákot kisöpörni az arcomból, de nem engedett mozogni. Éreztem, hogy nem bírom soká, ezért lehunytam a szemem.

Fehér falakkal körülvéve ébredtem. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy kórházban vagyok. Utáltam a kórházakat. Az emberek csak sírni jártak a kórházakba. Itt dőlt el minden ember sorsa. Élhet még vagy meg kell halnia. Gyűlöltem a kórházakat. Éppen ezért messziről kerültem őket. Ha bajom volt, akkor sem mentem kórházba, csak ha muszáj volt. Ez alól kivétel volt az AHC, bár az a hely sohasem tűnt számomra egy kórháznak. És ezek szerint nekem muszáj volt ebben a kórházban lennem.

- Üdvözlöm, Miss Riley. Dr. Milton vagyok. Csúnya autóbalesete volt. Stabil az állapota. Jobban érzi magát?

Válaszolni akartam, de nem tudtam. A torkomból egy cső állt ki, ami nem hagyott szóhoz jutni.

- Sajnos intubálnunk kellett, mivel az ütközés következtében a tüdeje kilyukadt, és összeesett. Jelenleg már jól működik, és mivel felébredt, tud magától lélegezni. Bár nem javasolt. Ha jobban érzi magát pillantson egyet. Ha nem, akkor kettőt.

Erősen pislogtam egyet, majd a pasas rám mosolygott.

- Ennek örülök. Amint kivették a csövet, önnek vallomást kell tennie a rendőröknek.

Megforgattam a szemem, ezzel tudatva a dokival a véleményem.

- A sofőr, Curtis Dewitt állapota egyelőre kritikus. Akarja, hogy felhívjunk valakit?

Bólogattam, mire a doki odaadott nekem egy cetlit. Leírtam Beatrice számát, nevét, hogy milyen kapcsolatban vagyunk, illetve az üzenetet. A doki telefonált. Hallottam, hogy Beatrice mennyire megijedt. A sikítozó hangját az ágyamig lehetett hallani. A doki beolvasta az üzenetem, mire az asszisztensem megnyugodott.

- Pihenjen egy kicsit - paskolta meg a lábam az irattartójával Dr. Milton, aztán kiment. Most először néztem meg magam igazán. A fejemen egy nagy kötés volt. A hajamat teljesen körbeérte. A mellkasom és a hasam szintén be volt csavarva. A nyakamon merevítő volt. A jobb karomba infúzió és vér csöpögött. A bal felkötve, és begipszelve volt. A jobb lábam fellógatva, szintén gipszben. A bal lábamon pedig ragtapaszok éktelenkedtek. El nem tudtam képzelni, hogy ha én így néztem ki, akkor Curtis vajon hogyan, de végül nem akartam ezzel foglalkozni. Inkább behunytam a szemem, és aludtam.

- Nem érdekel!

- De uram! Vége a látogatási időnek!

- De mondom, hogy cseppet sem izgat! - Erre az üvöltözésre nyitottam ki a szemem, bár nem akartam.

- A kisasszony egyébként is alszik.

- Akkor megvárom, amikor felkel!

- Uram, nem mehet be - hadakozott a nővér. Behunytam a szemem, hátha esélyem lenne a visszaalvásra.

- Szarok rá! - csapódott a falnak a kórterem ajtaja.

Egy pillanat alatt az ágyam mellett termett, és kezébe vette a kezem. Puha volt, tudtam, hogy Kyle az, de nem akartam kinyitni a szemem.

- Szent Isten. Kérlek, kérlek, kérlek ébredj fel - motyogta. Kinyitottam a fél szemem. Rohadt világos volt, emiatt felmordultam, bár még torzabbra sikeredett, mint egyébként. - Szia Molly, jól vagy? Azt hittem meghaltál - nézett aggódó tekintettel.