Lélekdoki

25. Fejezet

Péntek hajnal kettőkor idegesen készülődtem, mert nem tudtam, hogy melyik ruhám vegyem fel, hiszen Kyle-lal kellett tartanom Seattle-be, ahol valószínűleg fontos emberekkel kell majd találkozzak. A választásom végül a kék alapon fehér pöttyös ruhára esett, ami elég elegáns volt, de még sem volt túlzó, és Kyle családjának is megfelelt.

Az O'Hare reptér az elmúlt hónapokban a második otthonommá nőtte ki magát, és már ott tartottam, hogy úgy sétáltam be Kyle-ba kapaszkodva, mint aki hetente utazna valahova. Bár reggel négy volt, egy dupla kávéval kezdtem, ami kicsit feldobta a hangulatom, viszont szerencsére két órás volt az út, így tudtam aludni.

Seattle-ben egy kocsi várt ránk, ami a belvárosba vitt miket, egy irodaházba. Az ajtó felett a Watson and Co. felirat volt olvasható. Kyle kinyitotta nekem az ajtót, aztán beengedett maga előtt. Egy fekete öltönyös pasas felállt a közeli fotelek egyikéből, és mosolyogva közelített felénk.

- Dr. Atkins. Üdvözlöm Seattle-ben - nyújtotta a kezét.

- Köszönöm, Mr. Watson. Ha megengedi, bemutatom a menyasszonyom, Dr. Melody Riley - karolt át. - Az úr Mr. John Watson, az építészmérnökünk.

- Örülök, hogy megismerhetem - ráztam meg a felém nyújtott kezét.

- Hasonlóképpen - mosolygott Mr. Watson. - Javaslom, hogy menjünk fel az emeletre.

Maga elé engedett minket, és a liftek felé mentünk. Beszálltunk abba, amelyiknek a leghamarabb kinyílt az ajtaja, aztán egészen Mr. Watson irodájáig utaztunk. Kyle és John két órán keresztül beszélgettek arról, hogy hogyan kivitelezzék az épületet, és Kyle állítása szerint csak apró változtatások kellenek.

Negyed tizenegykor Mr. Watson sofőrjével együtt elindultunk ebédelni, és út közben felvettük Mrs. Watsont is, aki védőügyvédként dolgozott a közeli bíróságon.

Egy kellemes, hangulatos európai étterembe ültünk be, ahol Mrs. Watson és Mr. Watson boldogan meséltek nekünk a gyerekeikről. Nagyon családcentrikusak voltak, ami szimpatikussá tette őket számomra, és láttam, hogy Kyle is nagyon kedveli őket.

Háromnegyed négykor mentünk ki a reptérre, addig pedig beszélgettünk Watsonékkal. Gyorsan áthaladtunk a biztonsági átvilágításokon, és megint buszra kellett szállnunk, hogy kimenjünk a géphez. A reptéri busz egy két propelleres gép mellett állt meg, én pedig döbbenten néztem Kyle-ra.

- Ilyet még használnak? - kérdeztem.

- Igen. Ne félj, semmi bajuk, ugyanúgy karban vannak tartva, mint a sugárhajtásúak.

- Nem lesz ez egy kicsit hangos? - kérdeztem.

- Hangja az lesz, de csak egy és háromnegyed óra.

- Annyit kibírok - legyintettem.

- Helyes - karolt át Kyle.

Igaza volt, annyira nem volt hangos, mint képzeltem, és egész kényelmes volt az út, ezért  szerencsére nem egy idegbetegként szálltam ki a gépből. Mivel csak kézipoggyászunk volt, gyorsan haladtunk a kijárat felé.

Maggie vigyorogva rohant felénk, rövid ujjú, kötött pólót viselt, és farmersortot. Kyle helyett most először engem szorított magához, ami kicsit meglepett, de a nagy hévhez már egészen hozzászoktam, így boldogan öleltem át. Maggie elhúzódott, azaz el akart húzódni, de nem tudott.

- Várj, a gyűrűm - hajoltam át a válla felett, és kiszabadítottam a másik kezemmel az ékszert.

- Milyen gyűrű? - kapta fel a fejét. Elvörösödve néztem rá, mire azonnal leesett neki. - Te jó ég! Mutasd! - sikított fel. Az orra alá dugtam az ujjam, ő pedig alaposan körbenézte, aztán sikítva a nyakamba ugrott.