Lélekdoki

37. Fejezet

Mivel egyik ünnep sem tartozott a kedvenceim közé, külön örültem, hogy Kyle kitalálta, hogy menjünk el nyaralni, vagy inkább telelni, pont karácsonykor.

Idén rendhagyó módon karácsony előtt tartották a céges bulit, tizenhetedikén, csütörtök este, a szokásos huszonhét vagy huszonnyolcadika helyett.

A dress-code ezüst és fehér volt, úgyhogy én Scarlett-tel beszereztem egy ezüst hosszú ceruzaruhát, aminek volt egy kis uszálya, és egy hozzá illő cipőt.

Kyle fehérbe öltözött, és totál úgy festett, mint James Bond. Az én Bentleymmel mentünk, mert Kyle-é szürkés-kék volt, az enyém pedig szürke. Plusz abban amúgy is kevesebb volt a kilométer.

Hagytam Kyle-nak, hogy vezessen, de tudtam, hogy hazafelé én leszek a soros. Mosolyogva figyeltem, ahogy szórakozva felpörgette a motort, aztán a fékre lépett, hogy ne érjük utol az előttünk haladót.

Az AHC-ben először Kyle irodájába mentünk, ahol lepakoltuk a cuccaink. Aztán felmentünk az épület legtetejére, ahol az egybenyitott konferenciatermekben már ott voltak az emberek.

A kollégák szinte azonnal megtalálták maguknak Kyle-t. Mindenki odajött köszönni neki, és volt már olyan is, aki tudta ki vagyok, meg olyan is, akinek Kyle bemutatott.

- Egy kis figyelmet kérek - szólt bele a mikrofonba Kyle. - Először is, köszöntök mindenkit, aki ma eljött. Nehéz évet zárhatunk a következő hetekben, és azt kell mondjam, nagyon büszke vagyok, mindannyiunkra. Egyre több beteg választja a klinikát, és ez köszönhető a szakértelemnek, amivel rendelkezünk. Az idei évre elég pénzünk gyűlt össze, hogy terjeszkedni tudjunk, így a vezetőséggel úgy döntöttünk, hogy veszünk egy magán jetet. Ennek vásárlása leginkább azért volt indokolt, mert sikerült egy következő terjeszkedést is megvalósítani. Nagy örömömre szolgál a bejelenteni, hogy év elején nyit az Atkins Health Center Seattle-ben. Köszönöm mindenkinek az éves munkáját, és kívánok boldog karácsonyt, valamint sikerekben gazdag Újévet mindenkinek!

Megtapsoltuk Kyle mondandóját, aztán mindenki kezébe került egy pohár pezsgő, még az enyémbe is, bár az alkoholmentes volt. Kyle odajött mellém, koccintottunk, aztán kortyolgatni kezdtem a hideg, szénsavas italt.

- Beraktad a bőröndbe az átalakítókat? - kérdezte Kyle, miközben a táncoló tömeg közepén lassúztunk.

- Be - bólintottam.

- Hajszárítót?

- Azt is.

- Esernyőt?

- Megvan - bólogattam.

- Nem akarok semmit sem itthon hagyni, mert ott aztán tényleg nincsen semmi. És a semmi alatt azt értem, hogy semmi.

- Tudom - mosolyogtam. Kyle kiválasztotta az egyetlen hotelt, ami árban, és ellátásban is megfelelt az igényeinknek, ezzel viszont csak az volt a baj, hogy ez a Fidzsi-szigeteken belül egy kis szigetre esett. És a mellette lévő nagy szigeten is összesen csak egyetlen futópálya volt reptér gyanánt.

- Ugye mindent betettünk? - kérdezgette tovább.

- Persze, hogy betettünk mindent. Nyugodj meg - nyomtam egy puszit az arcára.

- Nagyon várom már - sóhajtott fel.

- Én is - vigyorogtam.

A fejemben feléledt a kép, ahogy egy koktéllal a kezemben fekszem majd a napon, miközben az ismerőseim akár itt, Chicagóban fagyoskodnak, akár New Orleansban, és valamiért nem irigyeltem őket, még azt sem, hogy ők együtt lesznek a családjukkal, ami egyébként rám is igaz volt, mert én meg Kyle-lal leszek.