Lélekdoki

15. Fejezet

- Te sírsz? – riadt meg Kyle.

- Csak ostoba könnyek – ráztam a fejem.

-  Kicsim – sietett oda mellém. Átölelt, de elég ügyetlenül, mert nem állt neki kézre, én pedig meg sem próbáltam megkönnyíteni a dolgát. – Molly.  Ne sírj. Hibáztam, oké?

- Nem az a bajom. Én csesztem el – ráztam a fejem.

- Akkor mi baj?

- Nem számít.

- Molly – sóhajtott fel.

- Két perccel ezelőtt vesztünk össze azon, hogy túl sok mindent akarsz tudni.

- De most sírsz – próbált meg kétségbeesetten információhoz jutni.

- Na és? Ha már sírok, akkor nem sírhatom el magam még egyszer, vagy micsoda?

- A francokat. Nem, csak sírsz, és meg akarlak vigasztalni.

- Akkor hagyj most egyedül.

- Mi? – rökönyödött meg.

- Jól hallottad. Menj, vacsorázz, én pedig addig összeszedem magam – keltem fel, hogy kivegyek egy zsebkendőt a táskámból.

- Ezt nem akarhatod – rázta a fejét.

- Most mondtam, hogy mit akarok! – kiáltottam fel.

- Nem megyek el innen, ameddig meg nem mondod, hogy miért sírsz, azonkívül, hogy mert vitáztunk.

Összeszorítottam  az ajkaim, és két választásom maradt. Vagy üvöltözök vele, vagy elmondom neki, hogy mi a bajom, és miért kezdtem el sírni.

- Nem vagyok elég jó neked. Én egy senki vagyok, és abból is a rosszabbik fajta, egy érzelmi roncs vagyok, és nem értem miért éri meg neked ez az egész. De szeretlek, és azt hittem, hogy ez elég, csak láthatóan nem. És az agyam egy idióta, sötét hely, ahova soha senkinek nem szabadna bejutnia, én mégis együtt élek vele, és eddig még tudtam is kezelni, és nyilván menne továbbra is, hiszen három hónapot kibírtunk anélkül, hogy hülyeségeken agyalnék, csak most kell egy kis idő, amíg visszaépítem a dolgokat, és mindent a helyére teszek.

- Elég jó vagy nekem Molly  – szorított magához még egyszer. – Sőt, több is vagy, mint elég. Csak  beszélgessünk rendesen, mert tudom, hogy van valami odalent, aminek csak a felszínét kapargatjuk. De olyan vagy, mint egy anyatigris, annyira  véded ezt a valamit.

- Esküszöm, hogy egyszer elmondom. Csak nem most, mert még nem állok rá készen.

- Értem – bólintott.

- Köszönöm – sóhajtottam fel megkönnyebbülve.

- Gyere, menjünk le vacsorázni.

- Még ne – ráztam meg a fejem, és befészkeltem magam az ölébe.

Másfél órát vett igénybe a balhénk, és utána a vigasztalásom, így kicsit később, de lementünk vacsorázni. Nem igazán volt étvágyam, de azért ettem, mert tudtam, hogy éhes leszek, ha nem eszek, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy a víz kiszívta az energiáim.

Fent a szobában átcseréltem a pizsamám, és befészkeltem magam a szállodai  paplanba. Mellettem megsüllyedt az ágy, aztán Kyle karja átsiklott a hasamra, és magához húzott.

- Hogy vidítsalak fel? – sóhajtott fel aggódva.

- Már hiányzott ez az énem – forgattam a szemem.

- A szomorú-Molly? – kérdezte.

- Igen – húztam pillanatnyi félmosolyra a szám. 

- Nekem nem. Nekem a boldog-Molly hiányzik. Mit csináljak, hogy visszakapjam?