SOSEM EGYSZERŰ

1.

Nem értem ezt az egészet. Minek kell megtanulni, hogy hogyan kell a pénzzel bánni. Nyilván, mindenki tudja hogyan kell, szóval miért is csináljuk ezt az egészet? És ebben az sem segít, hogy a tanár hangja mélyebb és altatóbb, mint egy asmr videó. Már eléggé bánom, hogy a marketinget jelöltem be erre a félévre. Feltornáztam magam abból a pózból, amiben eddig ,,aludtam" és körülnéztem a többieken. Lényegében mindenki elterült a padokon, és egy lányt leszámítva az összes aludt.

Barna haja alábomlott így kitakarta az arcát, de a kezében a toll szinte sistergett, ahogyan és amilyen izgatottan jegyzetelt. Biztosan nagyon be akar majd futni...Aztán kihúzta magát, és amint megérezte, hogy figyelem, felém kapta a tekintetét, ezzel elkapva az enyém. Szégyenemben éreztem, hogy még el is pirulok, ezért a hajammal kezdtem babrálni.

Aztán a laptopom üzenőfalán egy ismeretlen Macbookról jött egy értesítés. Megnyitottam, bár azért voltak kétségeim.

***
mindjárt elalszom... eddig próbáltam figyelni, de már őszintén nem tudom, hol tartunk!

Gyanakodva körülnéztem az előadóban, és bár mindenkinek a laptopját használta jegyzeteléshez, senkinek sem volt megnyitva csevegés.

c:
bocsi, de ki vagy?

Láttam, hogy ír, aztán mégis abbahagyta. Valaki nekemdobott egy radírt. Jobbra-balra kapkodva a fejem ismét azon a lányon állapodtam meg, aki most a tenyerébe temette az arcát. Majd könnyes szemekkel, nevetve ismét rámnézett, ezúttal már én se bírtam tovább és vele együtt felnevettem. A prof nem zavartatva magát folytatta a monológját, amíg a lány átmászott a köztünk ülő emberekben és két méterrel tőlem ismét leült. Odatoltam elé a radírt és közben tört magyarral bemutatkoztam neki. Nem tehetek róla, elég bonyolult dolog Budapesten Erasmusozni, úgy, hogy nem beszélek csak angolt és spanyolt, de azért egy kicsi magyar ragadt rám a hónapok alatt.

-A nevem Camille Botello!-súgtam oda neki. Eszméletlenül büszke voltam erre az egy kis magyartudásomra is, de a lányon látszott, hogy nem sok választja el egy újabb kitörni készülő nevetőgörcstől, ezért inkább egy ideig elforditotta az arcát. Amikor ismét rámfigyelt, egy ragyogó mosolyt villantott rám.

-Nem kell erőlködnöd, én is beszélek spanyolul; portugál vagyok! Luisinha Oliveira, jó, hogy megismerhetlek!

-Végülis mikor máskor futnánk össze, mint a világ legunalmasabb óráján!-böktem a prof mellé, aki egyébként ránézésre totál ijesztő és hátborzongató, de egyébként egy halál unalmas nyanya.

-Ja, esküszöm, olyan, mint a Szörny Rt.-ben az a piros ruhás nőci!

-Uuu, vagy, mint Szörnyella!-kontráztam.

-Furcsa, hogy eddig nem is láttalak!

-Val'szeg, mivel állandóan aludtam.-nevettem fel, de olyan hangon, mint egy felfúvódott hörcsög (igen, azért mondom, mert tudom milyen az). Erre Luisinha sem bírta tovább, és a síri csöndben olyan hangosan és olyan füllsiketítően magas hangon, prüszkölve nevetni kezdett, ezzel sikeresen magunkra fordítottuk az egész osztály figyelmét.

-Mi olyan vicces, kisasszonyok?-toppantott Mrs. Unalom.

-Se--semmi!-szipogta a lány.-Folytassa csak!

-Khmm...Szörnyella.-köhintettem, amitől Luisana sírva borult a laptopjára, kezével ütve a padot.

-Kiasszonyok, ha nem gondoljátok komolyan a tanulást, talán ez a szak nem nektek való! Itt nem lehet elviccelni a dolgokat!

Luisinha-val csak egymásra néztünk, és tovább folytattuk a nevetést, amíg ki nem küldtek a folyosóra. Nem is tudtam, hogy az egyetemen is van olyan, hogy ,,megbüntetnek". A magas belmagasságú, drapp csempés folyosó két falának támaszkodva figyeltük egymást.