SOSEM EGYSZERŰ

29.

-George!-kiáltottam a telefonba, amint az egy rezgéssel jelezte, hogy a hívott fél fogadta a hívásom.-George, mondanom kell valami fontosat!!

-Mi...? Mi van?-rekedtes hangjából ítélve vagy most ébresztettem vagy valami buliban kiüvöltötte magát az este, de remélem inkább az előbbi.-Baj van?

-Nem, nem, csak ez iszonyat fontos!-sepertem félre egy vizes tincset a fülem mögé. Mivel a golfklubbtól hazafelé nem tudtam az utat, ezért a maps segítségével igyekeztem tájékozódni, amiből az lett, hogy egy rossz busszal kiértem a főtérig, ahonnan már a jó busszal sikerült elég közel érkeznem a lakásomig. Csakhogy ígyis negyed órát áztam séta közben, de ezalatt bőven volt időm gondolkodni és cselekedni.

-Okké...-ásított egyet.-Hmmm, hát elég korán van, de megpróbálok figyelni!

-Szeretlek!-vágtam rá olyan hamar, mintha kényszerítettek volna. De semmi ilyesmiről szó sem volt, persze...-És sajnálom, hogy így és most tudod meg, de nem tudtam vele tovább várni! És, és... Ha te nem így érzel... Figyelj, nem is kell semmit se mondanod, csak...

Ő akkorát sóhajtott, hogy szinte a telefonon át is éreztem, ahogyan a levegő arrébblibbenti a nedves tincseim. A szívverésem gyorsulni kezdett az izgalomtól, mint egy futam kezdetekor vagy egy bikinifotózás előtt.

-Egek, Cami!-csuklott el a hangja nevetve.-Ez...ez elég...hűh...! Mert, tudod...én is szeretlek!

Olyan hatalmas kő gördült le a szívemről, hogy akkorát még el se tudsz képzelni! Mostmár szimplán csak azért kalapált úgy a kicsi szívem, mert én fel-le ugráltam a lakásom előtti folyosón. Amikor kinyitottam az ajtóm, Mici persze úgy nézett rám a sarokból, mintha kettőnk közül ő lenne az egyetlen éppeszű, és talán hívnia kéne a diliházat...de azért még fellökte a földön lévő táskámat, amiből jópár holmim kigurult.

-Uramég!-leheltem, és a fejemhez kaptam.-Tényleg?! Mármint totál nem azt mondom, hogy hazudnál vagy ilyesmi, csak már...

Már visszacsapott egyszer a hamisan viszonzott szerelem.

-Attól a pillanattól fogva, amikor először megláttalak a paddockban!-nyugtatott meg George, minden szót lassan adagolva be, amitől majdnem elsírtam magam, igazából nem értem miért... Talán a nyugodt hangja lehetett a ludas vagy csak az az érzés, hogy végre ezt is érezhetem; a biztonságot és az igazi szerelmet mindenféle bonyodalom és hazugság nélkül.-Láttalak, ahogyan forgolódtál a tömegben, nézted a repülőkből jövő színes kondenzcsíkokat és elfelejtettél a lábad elé nézni közben...

-De ha figyelek, sosem botlok beléd!-emlékeztem vissza én is az első találkozásunkra.-Azt se tudtam te ki vagy, de te máris ismertél engem.

-Persze, hogy ismertelek, hiszen téged nem könnyű azért olyan gyorsan elfelejteni.-nevetett George.

Kellemes hallgatás állt be közénk, amíg Mici fültövét cirógattam. Odakinnt már olyan erővel kezdett esni az eső, hogy szinte betörhette volna az ablakot, ha nem úgy tervezték volna a házat, hogy a felső szomszéd erkélye kiálljon, így egyfajta nap- és esővédőt adva nekem. Végülis, ha így nézzük, pont jókor értem haza... Franc se akart volna bőrigázni egy füvespályán.

-Ha akarsz, átugorhatnál valamikor hozzám!-törte meg a csendet ő.

-Jó lenne, de már kifogytam a repjegyekre költhető pénzből... Egészen sokáig kitartotta a dugipénzből ahhoz képest.-fújtam ki a levegőt.

-Azóta se volt meló?

-Nem...-néztem az a postaládám felé, ami az ajtón függött.-Elég rossz hírem lett a szakmában, tudod. A nagy házak meg nem szeretik a botrányos modelleket, de még a kisebb üzletek se nagyon kapkodnak utánunk.