SOSEM EGYSZERŰ

7.

-Uramég!-kaptam a fejemhez. Lenéztem magamra, és egy picurit megnyugodtam, hogy olyan téren minden okés. Aztán megint elöntött a pánik, hogy miért vagyok egy kocsiban, ami ráadásul fényes nappal, egy egyébként forgalmas úton parkol. Összeszedtem magam és az ajtóhoz nyúltam, hogy kinyissam, ám az nem nyílt. Négy próbálkozás után csalódottan vettem tudomásul, hogy bezárt. Mégis milyen elmebeteg zár be egy lányt a kocsijába, miközben egy utcán parkol?! Szerencsére a telefonom legalább ott várt az oldalsó részen és ráadásul még nem is merült le!

-Gyerünk Lu, ébredj fel, kérlek!-rágtam a körmöm, miközben kicsöngött a hívás. De semmi.
-Ó-ho-hó!! Nem, nem, nem hagyhatsz itt leaszalódni!-és újratárcsáztam. Ezúttal valaki felvette.

-Haló?

-...ez Lu telefonja, te ki vagy?-kérdeztem vissza.

-Miguel. Te?

-Camille. Figyu, megkeresnéd nekem Lando kocsikulcsát? S.O.S. kellene!

-Nem tudom, bocsesz. Nemrég elment vásárolni.

Körmeim belevésődtek az ülés drága bőrfelületébe.

-Mikor ment el?

-Úgy húsz perce...Te amúgy hol is vagy?

-Lando kocsijában! Nyilvánvalóan!!-szűrtem ki a fogaim között.

-Ó...-szólt az együttérző válasz.-Az szívás. Kitartást!

És már le is tette...

Az egyetlen reményem a wifi volt, ami kiért az épület elé is, szóval nem volt mit tenni; rányomtam a követés gombra és írni kezdtem. Amint elküldtem az üzenetet, a sarkon, amerrefelé a kocsi nézett, befordult ő. Kezében egy csokor elképesztően tökéletes-rózsaszín tulipántal. Lu kedvenc virágával...

Jókedvűen táncikált az épület felé, mintha még soha életében semmi gondja nem lett volna, majd egy váratlan pördüléssel a kocsi felé vette az irányt.

-Látom felébredtél!-állt meg az ablak mellett, de tisztes távolságban.

-Nagyon vicces.-fintorogtam fel rá.-Mostmár kiengedsz?

-Ki.-felelte és lenyomta a gombot, mire a kocsi ajtaján lévő villogó bekapcsolt. Valósággal felszabdító volt végre kilépni abból a picurka helyből, ahol eddig ,,raboskodtam".

-Kösz.-léptem mellé.-Szép virágok. Nem is tudtam, hogy tudod, melyik a kedvence.

-Muszáj volt, tudod. Hogy ne bukjunk le!-emelte felém a csokrot.-De ezt kapásból a szülinapjára szántam, mert láttam, hogy senki se hozott tegnap. Szóval gondoltam, miért ne?

-Azta...!-ámultam.-Tényleg elég brit vagy.

-Pardon?

-Semmi.-intettem és az épület felé böktem.-Jössz?

Szó nélkül követett, majd a liftben ismét összekerültünk. És csak ekkor jöttem rá, hogy még meg se kérdeztem, ő mégis hol aludt, vagy hogyan hozott le a kocsijához?

-Te hol aludtál?

-Kivettem egy szabad lakást a 23.-on. Kicsit kisebb volt, mint ez, de egy éjszakára pont jó volt.

-De a cuccod lent volt Lu-nál...Miért?

-Elterelés. Elszórtam néhány morzsát is, hogy ha be akarnának nyitni Lu-hoz, higyjék csak azt, hogy vele voltam az este.

Okos, igazán okos...

-És velem...hogy vittél le?

-Liftel.-nevetett.-Annyira nem vagyok jó fizikumban!