SOSEM EGYSZERŰ

6.

Egyszerűen imádok ajándékozni. Van valami varázslatos abban, ahogyan az emberek szeme felragyog, amikor megkapják a tökéletes meglepetést, azt, amire talán ezer éve vágytak, vagy talán sose tudták, hogy vágynak rá és mégis első látásra beleszeretnek. Személy szerint én, ajándékozás terén maximalista vagyok, hát még ha egy legjobb barátnőm szülinapjáról van szó!

Hetekkel ezelőtt már végigjártam a plázákat és a kisebb boltokat, hogy össze tudjam állítani Lu élete legjobb ajándékát. Most pedig hatalmas mosollyal szállok fel annak a repülőre, amelyik segítségével odaadhatom neki azt. Annyi segítséget kaptam, hogy valami feketét vegyek fel, mert ő és Lando is abban lesz. Persze ezért beraktam négy fekete felsőt és két alsót, csak hogy minden stimmeljen.

A repülőutat majdnem végig aludtam és mikor landoltunk kómásan indultam el a csomagátvétel után a kijárat felé. Felhívtam Lu-t, majd írtam neki egy üzenetet, hogy itt állok és fázom. Tény, hogy november van és egy melegítő nem volt elég, és estefelé is volt, de na...Portugáliától nem erre számít az ember. Így álltam az ezüst és türkiz fényekkel futtatott reptér előtt és jobbra-balra nézelődtem, Lu-t keresve, aki az üzimre csak annyit reagált, hogy ,,ok".

Hangos, ritmusos dudálás hallatszódott a parkoló jobb széléről, amire rajtam kívül sokan felfigyeltek, és megállt nem sokkal előttem egy rikító narancssárga sportkocsi. Sejtettem, hogy ez nem az én fuvarom lesz és újabb üzenetet kezdtem el begépelni Lu-nak.

-Hé!-kiáltott valaki.

Nem figyeltem rá, végülis egy reptéren sok ember megfordul és sok fura ember kiabál, szóval miért is figyeljek oda.

-Hahó! Hellóó!-folytatódtak a kiabálások.-Lány, a fehér melegítőben és pink maszkban!

Ilyenből is sok lehet rajtam kívül, gondolom. Újabb duda hallatszódott, majd a varázsszó:

-Camille!

-Mi az?!-forgattam a nyakam körbe. És jobbra, a rikító sportkocsiban ült egy fickó, aki most vigyorogva integetett felém. Hunyorogva közelebb léptem, fél kézzel vonszolva magam után a bőröndöm. A hangja ismerős volt, meg egy picit az arca is...
Még mindig mosolyogva kikötötte magát és lábait a járdára helyezve ült a kocsijában.

-Lando vagyok, Lu küldött, hogy vegyelek fel.

Wow...Na ez új!

-Aha. Érdekes.-bólintottam és még mindig gyanúsan méregettem őt és a kocsiját. Tény, hogy nem tűnt egy sorozatgyilkosnak, de manapság már nehéz megmondani. Végül úgy döntöttem, ha tényleg ő az, akkor egy kis teszttől nem ijed meg.
-Hány éves most Lu?

-21, de néhány óra múlva 22. Miért?

Ignorálva kérdését a kocsi hátuljához sétáltam, oda, ahol sejtettem, hogy a csomagtartó van. De nem volt ott...

-Ezt hova tegyem?-mutattam a bőröndre.

-Az öledbe, mondjuk.-szállt ki és átsétált a másik felére a kocsinak. Egy finom mozdulattal felnyitotta a kocsi ajtaját, ami mint a másik, az ég felé állt.-Csak utánad!

Tudomást se véve a fülig érő mosolyáról, beültem a kocsiba, majd hátrahúztam az ülésem és a lábam közé tettem a bőröndöt, majd levettem a maszkot. Lando lecsukta az ajtómat és visszafutott a helyére. Közben sokan figyelték a kis mutatványát, aminek szinte még jobban örült, mert mielőtt elhajtottunk volna, még utoljára integetett is egyet.

-Miért nem Lu jött ki értem?-fordultam Lando felé, aki eddig az útra koncentrált. Telelfonján ment a GPS, ezért egy picit lehalkította azt, mielőtt válaszolt.