SOSEM EGYSZERŰ

9.

Feliz Navidad
Feliz Navidad
Feliz Navidad
Prospero Ano y Felicidad.

-Egyél még, Camille!-nyújtott felém egy hatalmas tányér húst Roberto nagybácsim. Fáradt pillantással néztem fel rá és minden erőmet összeszedve nyúltam a vízért, amit az előbb kértem ki egy kis citrommal, hogy segítsen a hasfájdalmam ellen.

-És képzeld Camille néni, kaptam egy robotot, ami megcsinálja helyettem a házit! Apa csinálta!-ugrándozott körülöttem az egyik unokaöcsém, de olyan gyorsan és energetikusan, hogy olyat én még nem láttam.

A hatalmas asztal legjobb helyére sikerült beültetni; a közepére, hogy lehetőleg mindenkivel is kelljen beszélgetnem egy kicsit, ami teljesen kimerítette a szociális képességeim már az első tíz percben, amikor nekem kellett imát vezényelnem.

-Emanuel, azonnal hagyd békén Camille-t, nem látod, hogy fáradt!-szólt rá az asztalfő helyéről a nagyanyánk, és utána hangját se hallottam. Az unokaöcsém cserébe kinyújtotta rá a nyelvét, mire minden nő az asztalnál egyszerre kapott levegőhöz.

-Eleonora, hogy nevelted ezt a gyereket?!
-Hogy képzeli ezt?! Egy ördögfajzatot hoztál ide!!
-Santa Maria, segíts meg minket!
-Na de karácsonykor, ejnye Eleonora! Tőled többet vártunk!

Szegény nővérkém azt se tudta szégyenében magát vagy a gyerekét menekítse ki a szobából, csak hebegve-habogva kimentek a teremből, amit a férje nem is vett észre, mert fél kézzel a telefonján pötyögött, a másikkal meg a kanalat tartotta a szája felé, már vagy négy perce.

-Van egy kis hópelyhem, kérsz?-lopakodott mögém az egyik idősebb unokatesóm, és öltönye rejtekéből egy fehér porral teli apró zacskót lóbálgatott.-Mivel családtag vagy, megkapod féláron, ajándékba.

-Az ajándéknak nem az a lényege, hogy ingyen kapod?-fordultam felé, de ő már a másik felemre suhant át alig hallhatóan.

-Ne nézz ide, még lebuktatsz!-pirult rám.-Egyébként meg mit kérdezősködsz? Zsaru vagy, vagy mi?

-Nem...?

-Kell vagy nem, Camillita?-nézett rám unottan.

-Nem.-ráztam meg a fejem is, mire csak rámlegyintett és már tovább is csoszogott a nagybácsik felé.

Két sütivel később végre átmehettünk a nagyterembe, ahol a plafonig érő karácsonyfa köré álltunk, hogy elénekeljünk egy ősrégi spanyol dalt, amit már kiskorunktól fogva belénkvernek, hogy tovább tudjuk adni a jövő nemzedékeinek. Ezután csillagszóró és gyertyagyújtás következik az elhunyt családtagok tiszteletére és végül a legeslegkedvencebb pontja a napnak: ajándékozás!

Csekély kis fizetésem félretett centjeit is erre a napra költöttem, hogy azt a közel 53 ajándékot meg tudjam venni, az összes jelenlévőnek, így hát lassan jobban le vagyok égve, mint egy kolis a félév előtt. A kisebbek kezdték az ajándékbontogatást; természetesen ők kapták a legjobbakat. Végül a maradékból válogattak a felnőttek, többnyire tizedannyi érdeklődéssel, mint a picik.

Én pingvineket utánozva kopogtam oda és addig "rugdostam" -esküszöm, finoman csináltam- a nem-az-én-nevemmel-ellátott ajándékokat, amíg közel 14 "Camille"-ajándékot össze nem kapartam magamnak és fülig érő vigyorral visszaindultam a fotelemhez.

Úgy tűnt, az ajándék, mint szeretetnyelv idén nem nagyon terjedt át a rokonaimra, mivel négy bolti kupont, két doboz Nivea és Dove csomagot, egy üveg pezsgőt, és három pár zoknit kaptam; mindegyik egy-egy focicsapat mezével díszítve. (Nem is nézek focit...!)