SOSEM EGYSZERŰ

2.

A villamos szerintem a kedvenc közlekedési eszközöm Budapesten. Nem hangos, nem annyira zsúfolt, nem rángat, minden percben megy egy szinte és még sárga is! Egyszerűen fantasztikusak! De a legjobb benne az, hogy ha teljes 4 órát alszol egész este, és felülsz rá, úgy, hogy az ablaknak döntöd az arcod és zenét hallgatsz, elalszol. És senki sem kelt fel. És simán átmész Pest másik felére is akár. Nem azzal álmodtam, akivel szerettem volna...

Csak arra keltem fel, hogy valaki rázogat. Aztán valahogyan sikerült leszállnom a sárga járműről, és átszállni egy másikba, ami visszament. Csak már majdnem egy órás késésben voltam. A jó megállótól az egyetemig szinte futottam, a sálam csak úgy lobogott a szembeszélben, aztán majdnem négyesével szedtem a lépcsőket, hogy felérjek az előadóba.

Amilyen halkan csak tudtam, lenyomtam a kilincset, ami egy alig hallható nyikkanással lenyomódott, ezzel hamar ott álltam a terem legfelső szintjén. Mindenki bőszen jegyzetelt, hiszen a legjobb prof órája most van, ezért írtam Lu-nak, hogy megjöttem, de ő nem válaszolt. Igazából azt se láttam, hogy hol ül.

-Lu!-kiáltottam suttogva. Semmi válasz nem jött, ezért megismételtem, újra és újra. Aztán feltűnt, hogy az egyetlen lehajtott fej egy barna hajú lányhoz tartozik, akin rikító zöld pulcsi volt. Legmélyebb ösztöneim azt súgták, hogy ő lesz az én emberem és Naruto-futásban átosontam a másik oldalra.

-Süket vagy?!-löktem egy nagyot a lányon, talán túl nagyot is, mert ő ijedtében lelökte a noteszát, amiből a papírok felnagyított konfettiként hulltak alá.

-Te meg teljesen hülye?!-vágott vissza Lu, miután a körülöttünk ülök visszaadták neki a fecnieit.-Aludtam, ha nem látnád!

-Hát ez az! Minek alszol?

-Mert álmos vagyok?

-Képzeld, én is az vagyok, de mégsem alszom be órán!-szidtam le olyan igazi spanyol anyukás gesztussal.

-De hát dög unalmas...Nem akarunk megint ellógni?-forgatta a szemét Lu, mint egy igazi rossz tini.

-Nem. Most figyelünk!

-Aajj, olyan murfi vagy!-vágta le a fejét a padra.

-Most ez van. Majd meghívlak egy sütire.

-Nem ehetek. Vasárnap fotózásom lesz.

-Akkor egy pohár vízre.

-Vaagy, esetleg elkísérhetnél...!

-Kizárt.

-Mert?

-Sok dolgom van.-hazudtam. Ez a legjobb kifogásom a hétvégi programokra és amikor valaki megkérdezi, hogy mi (mint most Lu), a válasz:-Tanulnom kell.

-Biztosan nem! Hazudsz!

-Nem, dehogy hazudok!-bizonygattam.

-Nem vagy te Rory Gilmore!

Jó, az tény, hogy ő pont nem vagyok, bár ő azért más tészta, meg minden egyéb, azért tanulni én is szoktam, akármilyen hihetetlen!

-Mindegy, nem megyek. Bocsi.-zártam le a témát és inkább jegyzetelni kezdtem.

Lu azonban nem tágított és egészen a könyvtárig azzal kergetett, hogy így meg úgy mennyire jó ötlet az egész. Kicsit úgy nézhettünk ki, mintha én lennék Jerry, ő meg Tom, csak még nem akart megölni...

-Légyszi, segítened kell!-kérlelt Lu, végig a könyvtár polcai között.-Ha te nem leszel ott, nem fog menni!

-Ne viccelj már, modellek vagyunk! Ez a dolgunk, hogy pózoljuk, még ha közben ki is vésik a szemeink!