SOSEM EGYSZERŰ

19.

Amint átértem a túloldalra, nyílegyenesen abba a boltba vezetett az utam, ahol ennivalót akartam venni, ám ezúttal csak telefonálni akartam a rendőrségre vagy csak megtudni, hogy egyáltalán hol van a rendőrség...

-Segítség!-rontottam be a bolt csilingelő ajtaján.-Ki-kiraboltak!

Ám jajjveszékelésem néma fülekre talált; konkrétan mindenki leszrt...

-Hahó!-léptem a kasszához.-Mondom kiraboltak!

A fickó, aki szerintem nem lehetett több, mint 16, lustán felnézett, majd kivette a szájából a rágóját.

-Parancsol?-tördelte az angolt.

-Telefonálni szeretnék, de nincs pénzem, mert kiraboltak!-ismételtem meg magam.

-Az szívás.-jött az együttérző válasz.-Errefelé sokszor előfordul.

Fuhhhbaszdmeg...!

-Jó, de attól még telefonálnék!-görnyedtem le a szintjére.-Most!...légyszi.

-Hátul van egy fülke.-nyújtott elém egy rozsdás érmét végül.-De azért ezt majd ki kell fizetni...!

-Hogy rohadna meg ez a kurva r--.-váltottam spanyolra, majd vigyorogva kivágtam az ajtót és egy erősen megkérdőjelezhető állapotú telefonfülkéhez léptem. Van egy olyan érzésem, hogy baromira fog nekem örülni Lando, ha most elmondom neki, mizu velem...

-Sziaaa...-húztam el a szót.

-...ez nem a te számod.-állapította meg a kis Sheldon.-Kinek a telefonjáról hívsz, és mi történt a tiéddel? Hol vagy? Ugye nem esett bajod?

Bevallom, elégge megmelengette a szívem, hogy ennyire aggódik és vigyázni szeretne rám.

-Kiraboltak, miközben elmentem volna vásárolni.-kezdtem bele a magyarázatba.-Most meg itt vagyok egyébként nem messze a megbeszélt helytől, szóval mindjárt elindulok vissz--

-Látlak, ne mozdulj!-szakított félbe és pillanatokon belül éles gumicsikorgás hangjától lett hangos a viszonylag csendes körút.

A kedvenc ,,munkahelyi kocsija" tökéletes ívben fordult át a záróvonalon, és sebészi pontossággal befordult két parkoló kocsi elé, hajszálpontosan előttem. Tisztára, mint egy Halálos iramban filmben!

A sofőr ajtaja felnyílt és már tisztán éreztem az idegességet róla, amint elém lépett és olyan szorosan húzott magához, hogy egy pillanatra a tüdőmbe szorult a levegő. Éreztem (vagy inkább hallottam), ahogyan a szíve szinte kiüti a mellkasát, hiába vette a levegőt ütemesen.

-Soha többet ne csinálj ilyet!-simított a fejemen.-Soha!

-Igyekszem...-leheltem a szavakat. Lazult a szorítás és helyette a kezemet vette remegő kezébe. Ijedten kaptam rá a tekintetem, hiszen sose láttam még olyat, hogy valaki a szó szoros értelmében remegjen az idegtől.

-Sajnálom, ez az én hibám!-mosolyodott el fájdalmasan.

Most rajtam volt a sor, hogy karjaim a nyaka köre fonva lehúzzam egy kicsit a szintemre átöleljem. Egy ideig nem reagált, majd karjait a derekam felett összefűzve beszívta a levegőt.

-Nincs semmi baj!-suttogtam a fülébe. A szívverése szépen lassan kezdett alábbhagyni, és én addig nem engedtem el, amíg majdnem szinkronizálódott az enyémmel.

Mindketten két lépés távolságot tettünk egymástól és így néztünk egymásra.
,,Jól vagy?"-kérdezte a pillantása.
,,Ugyan, butus! Menjünk, mert éhes vagyok!"-válaszoltam neki, mire halványan elmosolyodott és a kocsihoz lépett.