SOSEM EGYSZERŰ

27.

Nem telt bele húsz percnél többe, és máris a málnaleves felett mondta az imát a ház ura, a népes kis család pedig türelmesen hallgatta azt, várva, hogy Ina nénikém felháborodva horkantson egyet (mint ahogy mindig szokta) a keresztvetés közben (ugyanis ő fél a mozdulattól, bizonyos ,,rossz élmények" miatt).

-Ámen!-hangzott el egyszerre az imazáró, majd szinte egyszerre kezdte el mindenki kopácsolni a tányérját a kanalával. Kellemes, nyárhoz képest hűvös idő volt, így kint terítettek meg az unokahugaink, sőt, George-nak is még nagy nehezen találtak ülőhelyet a zsúfolt asztalkaraván egyik pontján.

Körülöttem szinte mindenki talált beszédpartnert, amit én egyáltalán nem is bántam, mert így legalább békénhagytak. A leves után jöhetett az első-második; a kagylós tészta. Fél füllel ekkor meghallottam George és a F1 rajongó unokatesóm beszélgetését:

-Ez a legjobb, szerintem!-szedett egy nagy kanállal mohón, és eléggé udvariatlanul (vendég szed elsőként-ugyebár-) a tésztából, ami szinte tocsogott a tejszínes szószban.

-Á, és ennek van valami...spanyol neve?-érdeklődött igazi britként George. Unokatesóm keze megállt a levegőben a szedőkanállal, majd úgy nézett a srácra, mintha valami iszonyatos dolgot mondott volna az anyjáról.

-...Hát...nem, nincs.-mondta végül, és folytatta a lapátolást.

-Ne legyél tahó, kölyök!-csapott egy hatalmasat az öccse vállára a bátyja. Ők ketten voltak a családjuk két végének a tökéletes megtestesítői egyébként; az okostojás gamer és az izompacsirta élsportoló.-Újfiú, ennek a mennyei tésztának azért nincs neve, mivel szimplán nem kell neki!

-Egek, Ale, ne kezd...!-nyögte az öccse, mire a bátyja csak mégjobban felbátorodott és olyan hangosan és élénken kezdett bele a mesélésbe, hogy még három asztallal arrébb is tisztán hallották a szavait.

-Amikor a háború során a családi üzemet lebombázták, a mi nagyszerű dédink -mutatott az asztalfőn trónoló nőre, aki harsányan nevetett valamin.- és a dédpapánk feladata volt, hogy a családjuk mellett eltartsák a helyieket, akik az üzem dolgozói is voltak egyben, így sok és olcsó ételt kellett összeállítaniuk, ami laktató is volt és hamar készen lett...

-És persze nem löncshús vagy cukorrépáról volt szó!-szólt közbe a fiúk nagyapja, aki már enyhén vöröslött a bortól.-Az anyám a legjobb szakács, és sose adott volna moslékot azoknak, akikkel törődött! Bezzeg az a riba--

-...Szóval az akkori falujuk közel esett a tengerhez, ahová a család férfitagjai reggelente lementek kagylóért, míg a nők a szószhozvalót szedték össze.-vette vissza a szót hamar Ale.

-És a tészta?-csavart egyet a saját adagján George.

-A helyiek adták, ha jól emlékszem.-vont vállat a rokonom.

-De manapság csak gyorsfagyasztott kagylóból és bolti dolgokból csináljuk!-tette hozzá Dina néni, a legidősebb testvére Mamának, egyben dédi jobbkeze is. Ezután már túlságosan lefoglalt a kagylók kihalászása a szószból, hogy figyelhessek a beszélgetés egyéb részleteire, de a zavaros bácsi csapkodós nevetéséből ítélve, George megtalálta a család legjavát, akik nem zavartatva magukat olyan történetekkel árasztották el őt, amennyit 100 évekbe telne elmesélni, de ők csak mondták és mondták egymás szavába vágva.

A vacsora végül hajnali 3-4 körül fejeződött be, amikoris az utolsó bácsit is sikerült hazatámogatni (vagyis a rokonok számára felállított miniszállásig) és szép csendben kihúnytak a ház fényei is. Mivel a szobámban mások aludtak, és nekem csak a kanapé jutott, ezért George inkább a kocsiját választotta ágyának, mondván, hogy másnap (mármint ma) már tovább is állna, és csak beugrott ide...hogy láthasson.