2022 Adventi naptár

Tizenöt

Floyd nyugtalanul forgatta a kezében a kávésbögrét. Az egyik legdíszesebbe kapta a karácsonyi kávét. Abba, amit Lilly és Davie csak nagyon különleges alkalmakkor használtak. Kijelenthető tehát, hogy ki kellett érdemelni, hogy ebből a készletből ihasson az ember.

– Azt hittem, Lilly mindentől óvta ezeket – simított végig óvatosan hüvelykujjával a bögre fehér porcelán falán futó díszes aranyfestésen Floyd. Nem állított valótlant, a ritka alkalmak egyike volt aznap, amikor előkerülhettek a vitrinből, a karácsonyok voltak.

– Igen, nagyon vigyázott rájuk – bólintott melankolikusan Davie. – De amióta nincs velünk, egyre többször érzem úgy, hogy ezeket a bögréket akarom használni. Mintha ettől közelebb lenne hozzám. Néha egyenesen azt várom, hogy belép a konyhába, és rám szól, hogy most épp semmi sem indokolja, hogy ezekből igyak.

Lemondóan megrázta a fejét, de ő sem tette le a kezében szorongatott bögrét. Pár pillanatig figyelte Floydot és a két barátját, akik egész életében mellette álltak – és természetesen ő is mellettük –, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében annyit tett még hozzá:

– Meg... ki tudja meddig leszünk még itt. És a túlvilágra úgysem viszünk semmit magunkkal innen. Akkor meg mi értelme van őrizgetni? Inkább leveszem a polcról, ha nagyon hiányzik Lilly, vagy ha egyszerűen csak ezt szeretném használni.

Floyd megborzongott. Sosem szerette, amikor Davie, Henry vagy Mark így beszélt. Lehet, hogy ez önzés a részéről, de mindig rossz érzésekkel töltötte el, amikor a saját halandóságára emlékeztették. És amikor az idősek ilyeneket mondtak, attól mindig a hideg futkosott a hátán. Valószínüleg ez a „mai fiatalság" lelkibetegsége, hiszen amennyire fel tudta mérni, az öregeket teljesen más viszony fűzte az elmúláshoz. Hogy is lehetett volna ez másképp, amikor átélték az emberiség történetének talán legelborzasztóbb háborúját. Ehhez képest Flyod generációja szinte burokban nevelkedett. És ő nem tudott elég hálás lenni ezért.

Valahogy ezeket a gondolatait szerette volna tisztességesen szavakba önteni, de mégis teljesen más szavak formálódtak meg a ajkán:

– Jase nem szereti, amikor így beszéltek.

– Jase is meg te is szeretnétek azt hinni, hogy örökké élünk, de ez nincs így. – Davie szomorkás mosolya továbbra sem változott az arcán. – Tudom, hogy nem szerettek erről hallani, de mindannyian érezzük, hogy napról napra fogy az időnk, ami még maradt nekünk.

Floyd összerándult, mintha megütötték volna. Nem akart ebbe belegondolni. Amikor még a felkészítőre járt – mindenkinek kötelező volt, aki idősgondozásban akart elhelyezkedni –, az egyik oktató ezerszer is elmondta, hogy a saját jól felfogott érdekükben igyekezzenek érzelmileg távol tartani magukat a felügyeletükre bízott öregektől, mert ha nem teszik, minden alkalommal összetörik majd a szívük, amikor valamelyiküknek el kell mennie.

Floyd nem fogadta meg a tanácsot, és ezek az idősek a családja helyett családja lettek – annak ellenére is, hogy a saját családjával viszonylag jó volt a kapcsolatuk azóta, hogy tisztázták a feltételeket és meghúzták a határokat. A kezdetek óta velük dolgozott, meg sem fordult a fejében, hogy másokról is gondoskodni akarjon. Ő is tudta, hogy lassan szembe kell majd nézniük a megváltoztathatatlannal. De erre egyikük sem állt még készen.

– De ez nem jelenti azt – szólalt meg halkan Henry is, kirántva Floydot  fojtogató gondolatai közül –, hogy nem teszünk meg mindent azért, hogy minél tovább a nyakatokon maradjunk.

– Ajánlom is! – erőltetett mosolyt az arcára. – Szavatokon foglak titeket!

– Szerintem egyikünknek sincs kifogása ez ellen – helyeselt boldogan Mark is.