2022 Adventi naptár

Tizenkilenc

Aznap reggel épp Steve készített reggelit, John pedig sosem vallotta volna be, hogy mind Dylant mind őt hatalmas megkönnyebbüléssel töltötte el ez a helyzet. Az előbbi sosem volt konyhatündér – no nem a tehetség hiánya miatt, egyszerűen sokszor csak türelme vagy ideje nem volt főzni, ez alól pedig csak a hétvégék képeztek kivételt –, soha nem is titkolták, hogy az eddigi túlélésük egyetlen alkalommal sem kettejük sütés-főzés tehetségén múlott. Többször rendeltek közeli éttermekből, kifőzdékből ebédet, vacsorát, vagy hozták el az előre rendelt menüket az Északi Csillagból, mint amennyit számon tudtak tartani. Az viszont sosem volt kérdés, hogy John és Steve közül kibe szorult több tehetség.

Dylant mindig is szórakoztatta ez az érdekes dinamika köztük, hogy John még a vizet is képes volt odaégetni néha, de próbálkozott, Steve-nek meg szinte erőfeszítés nélkül ment a legbonyolultabb fogások elkészítése is, csak általában energiát nem talált magában hozzá. A fiú próbálta elhelyezni magát a két férfi között, ő egy harmadik végletet képviselt. Sosem tanult meg ételeket készíteni, eleinte még egy szendvics is próbára tette, de John és Steve mindig kellő türelemmel álltak hozzá, és elszántan tanítgatták.

Ez a hiányossága – nevezzük nevén: életképtelensége – elvitathatatlanul a szülei hibája volt. Az apja épp úgy képtelen lett volna bármilyen apró étellel is ellátni magát, mint a fia. Amíg Dylan otthon lakott, sosem kérdőjelezte meg a rendszert. Az apja arra sem volt képes, hogy egy nyomorult tojást feltörjön, a fiú pedig sosem gondolta, hogy ennél azért illene önellátóbbnak lennie. A szüleinek az volt a véleménye, hogy egy férfinak semmi keresnivalója a konyhában, és egyébként is a nő feladata mindennel ellátni a ház urát.

Dylan nem akart olyan lenni, mint a szülei, és bár főzni még mindig nem tudott, egész nagy előrelépéseket tett abba az irányba, hogy ne halljon éhen, ha valami miatt sem John, sem Steve nem tud enni adni neki. Meg úgy alapjáraton sem hátrány, ha tud gondoskodni magáról. Ennek ellenére sosem utasította el, ha épp Steve készített reggelit. Tapasztalatai szerint nem is volt ennél jobb a világon.

Miközben elkészült egy adag amerikai palacsinta, Dylan épp azt mesélte a másik két férfinak, hogy érdemes volt megfogadnia John tanácsát... bár a beszélgetést nem is igazán ő kezdeményezte, az csak úgy elindult valahogy, aztán mentek a dolgok a maguk útján. És végül minden megoldódott, ahogy végre megtalálták a bátorságot, és végre őszintén beszéltek egymással, megvallva az érzéseiket és félelmeiket.

– Akkor, ha jól értem – ült vissza az asztalhoz Steve, és villájával Dylan felé bökött –, végre jártok?

– Igen, végre igen! – bólogatott hevesen, harminckét fogas vigyorral a fiú. – Sosem hittem volna!

– És akkor csak ilyen könnyen túllépett azon, hogy nem hetero? – faggatózott tovább az előbbi, és finoman oldalba könyökölte Johnt, amikor gunyorosan felhorkant. Dylan nem kommentálta, hogy ezek szerint rajtuk kettejükön kívül mindenkinek evidens volt Cyril érdeklődése, még úgy is, hogy a fiú saját bevallása szerint nem tudott volna nevet adni ennek.

– Azt mondta, sosem volt az. Csak azért próbált lányokkal összejönni, mert abban bízott, hogy akkor a szülei majd jobban szeretik. – Dylan arca elkomorodott, és sokkal halkabban tette hozzá. – Nem mintha ez így működne.

– Akkor ezek szerint továbbra is titkolózik a szülei előtt? – Steve-nek minden igyekezete ellenére sem sikerült kint tartania a rosszallást a hangjából.

Dylan görcsös szokásához híven kisebbre húzta magát, mint mindig, amikor bántásra számított. Ez persze egyik férfi figyelmét sem kerülte el. Mielőtt Steve magyarázkodásba kezdhetett volna, hogy egyáltalán nem úgy gondolta, mint ahogy elsőre tűnik, John megelőzte. Dylan vállára tette a kezét, tudta, hogy ez az érintés a jelenbe horgonyozza a fiút, és nem engedi majd pánikba esni.