2022 Adventi naptár

Tizenhárom

Az aznapi műszak végeérhetetlenül lassan telt. Jase úgy érezte magát, mint akin keresztülhajtott egy féltucat mezőgazdasági gépjármű – ha bárki rákérdezett volna, honnan jött ez a kép, nem tudott volna válaszolni rá. De az egészen biztos, hogy rettenetesen kimerültnek és agyonnyomottnak érezte magát. Ezen a reggeli korán kelés sem segített, annak ellenére sem, hogy ez a korán közel sem volt annyira elviselhetetlen, mint az átlagos munkanapjain.

Arról nem is beszélve, hogy az aznapi műszakból eltelt órák kifejezetten kegyesek voltak hozzá. Olyannyira, hogy sokkal kevesebb eset érkezett aznap, mint ami megszokottnak számított az évnek ebben a szakában. Így legalább nem érezte úgy, hogy megszakad, amikor az intenzíven ellátandó feladatai mellett még a traumatológián is helyettesítenie kellett. Egyelőre szerencsére csak a vizitekre kellett beugrania, de azért az sem jelentett kis leterheltséget.

Annak ellenére, hogy az aznapinál voltak sokkal-sokkal keményebb műszakjai is – sőt már a héten is akadt nem egy –, mégis rettenetesen szenvedett. Valószínűleg már csak azért is, mert a nap második felére őt is utolérte az a kórság, ami fél osztályokat döntött le a lábukról.
Más körülmények között Jase immunrendszerének a csodájára jártak, mert szinte sosem betegedett le. A nagyszülei például úgy gondolták azért, amiket ki kellett állnia gyerekkorában. Akármi is volt ennek az oka, arra számított, hogy ezt a járványt épp úgy megússza majd most is, hogy az eddigieket is. Vagy legalább kibírja karácsonyig, és a barátai esküvőjéig. Utána már nyugodtan leeshet a lábáról, és agonizálhat egy hétig betegen ágyban fekve.

Sosem szokott egyébként szabadságot kérni az ünnepekre. Olyan hosszabbat, ami magába foglalja a karácsonyt és szilvesztert is, legalábbis semmiképp. A tavalyi eset is némiképp rendkívülinek számított tőle, hiszen ő csak akkor szokta kérni az ünnepek egyikét, ha a gyerekes kollégái már mind lefoglalták maguknak a szabadságot. Az előző évben viszont semmi pénzért le nem maradt volna a Lilly mami emlékére szervezett vacsoráról, így viszonylag korán lefoglalta karácsony három napját. Az igényét pedig azonnal jóvá is hagyták az addig tanúsított példás rugalmassága jutalmaként.

Idén viszont mert már öt éve dolgozott orvosként a kórházban – ha a rezidenskedést is beleszámolta persze nagyobb volt ez a szám – jubileumi ajándékként elsőbbséget kapott szabadságigény feladására. Ezért úgy gondolta, hogy idén kivételt tesz, és nem csak az egyik ünnepet foglalja le, hanem mindkettőt, hogy Floyddal és a nagyszüleivel ünnepelhessen. De mivel azért támadt némi lelkiismeretfurdalása, ezért beírta megjegyzésbe, szükség esetén behívható. Floyd nem örült ennek, de ismerve Jase-t, kénytelen-kelletlen elfogadta a döntését és beleegyezett.

– Hé, Jase! Jössz egy kávéra? – kiáltott rá Alec, az egyik ápoló, miközben elhaladt mellette a folyosón.

Jase épp a fogyóeszköz raktárba tartott, hogy szerezzen egy halom zsebkendőt, mert ahogy aznap az órák teltek, úgy jött ki egyre jobban rajta a nátha, lassan pedig kezdett elég sürgetővé válni, hogy mindig legyen nála zsepi. Torka kaparása is fokozatosan erősödött, érezte, hogy egyre nehezebben beszél, igyekezett is kerülni, hogy meg kelljen szólalnia.

Alec kérdését hallva viszont megtorpant. Épp a délutáni szünetét töltötte, és azután, hogy feltankolt zsepivel tovább akart menni a büfébe, hogy szerezzen valami vacsorát, mert annak ellenére, hogy bedugult orra miatt alig kapott levegőt, és fájó torka miatt nem igazán tudta, mit enne, de kopogott a szeme.

– Csak egy kávé? – kérdezett vissza reszelős hangon.

Alec mosolyogva lépett oda hozzá. De a szemét nem érte el az a mosoly, sőt kifejezetten aggodalmas fény csillant benne. Alec általában a szárnyai alá vette, és ügyelt arra, hogy a sok feladat között magára is figyeljen. Most is minden bizonnyal azért keresztezte útja Jase-ét, hogy elrángassa magával. Hogy ez pontosan így is történjen, mellé lépett, hogy diktálja a tempót.