2022 Adventi naptár

Tizennyolc

– Mi a helyzet veled és azzal a barátoddal? Cyril, ugye? – rázta fel Dylant John érdeklődő hangja reggeli közben.

Megállt szájában a kanál, ahogy a kérdezőre emelte tekintetét. John volt a legfontosabb személy az életében, aki egyszerre lépett bele az idősebb testvér, nagybácsi, de talán még egy igencsak furcsa apa-szerepbe is. Éppen emiatt általában sosem zavarták a kérdései, mindig mindenre igyekezett válaszolni neki, hiszen tudta, ezekkel sosem akar rosszat neki, és soha nem fogja ellene használni a kapott válaszokat.

Most mégis késként járta át mellkasát ez az érdeklődés. Mit kellett volna mondania? Hogy minden rendben van velük? Ezzel végülis nem állítana valótlant, mert még mindig a legjobb barátok voltak. Az meg, hogy ő szeretne többet ennél, de a teljesen hetero Cyril esetében erről álmodozni sem nagyon látta értelmét, az az ő baja, nem? Azt semmilyen körülmények között nem akarta megemlíteni, hogy az utóbbi napokban mintha Cyril került volna.

Egészen pontosan azóta, hogy Dylan kiborult Thyme bemutatkozásán. Azóta valahogy mindig közbejött neki, pár szónál többet nem is igazán tudtak beszélni. Nem tudta hova tenni ezt a távolságtartást. Ha hatalmában állna visszament volna az időben, hogy a nyelvére haraphasson, és megakadályozza magát abban, hogy nekiessen Thyme-nak. És akkor nem terhelte volna túl Cyril tűrőképességét sem azzal a háborgó érzelemhalmazzal, ami Dylan maga volt. 

– Jobban szeretem, amikor Steve csinálja a reggelit – tolta el maga elől a pekándiós sós zabkását. – Kinek jut eszébe sósra csinálni ezt az izét?

Nem gondolt bele, hogy szavai esetleg sértőek lehetnek John számára. Csak menekülni akart az érzelmi felszültség elől, nem akart Cyről beszélni. Még arra sem volt agykapacitása, hogy azzal nyugtassa magát, hogy egyébként sem mondott semmi olyat, ami ne lett volna igaz a zabkásával kapcsolatban. Dylan fejében ez egy édes étel, éppen ezért minden alkalommal kisütötte az ízérzékelését az, ahogy John elkészítette. 

– Mindenképp jelzem neki, hogy ezentúl ne merjen túlórázni reggelente – nevetett fel az idősebb férfi. – Legalábbis úgy ne, hogy nem hagyott neked reggelit bekészítve.

Dylan döbbenten emelte Johnra a tekintetét. Nem is értette, min lepődött meg, hiszen mindig átlátott rajta, amikor valamit igyekezett elleplezni előle. De  nem most. Az idősebb férfiből csak az őszinteség áradt. Nem is kellett volna attól tartania, hogy magára veszi csípős szavait. Ennek ellenére mégis kisebbre húzta össze magát, és úgy préselte ki magából:

– Sajnálom. Nem úgy gondoltam.

– Tudom – vonta meg vállát John, és továbbra sem látszódott neheztelés rajta. Egy szent megirigyelhette volna a türelmét. Legalábbis Dylannek ez volt a véleménye róla. Az viszont határozottan bosszantotta benne, hogy nem lehetett eltéríteni a kérdezősködéstől, ha egyszer a fejébe vett valamit. Ahogyan most sem. – De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.

Mi is volt a kérdés? Erőltetnie kellett a memóriáját, aztán persze csak eszébe jutott. Ha tehette volna az asztal alá bújik, ennyire nem akart válaszolni rá. De mivel tudta, hogy csak akkor szabadul, ha mond valami hihetőt, erőt vett magán:

– Nem tudom, pontosan mire vagy kíváncsi. De megvagyunk. Legjobb barátok, meg minden.

– Wow – szaladt fel John szemöldöke. – És ezt ő is tudja?

– Mit? Azt hogy barátok vagyunk? Igen, különben nem lógnánk együtt most is minden szabad időnkben a téli szünetben. – Ez persze az utóbbi napokra nem volt igaz, és Dylan nem akart mélyebben belemenni abba, hogy John ebből észrevett-e bármit.