2022 Adventi naptár

Húsz

John természetesen a Mindenízűbe beszélte meg a találkozót Erikkel. Egyrészt azért, mert viszonylag közel esett hozzájuk, másrészt azért – és ez volt a sokkal nyomósabb indok –, hogy Paul kávézója számára és Dylan számára is biztonságos környezetet jelentett. John hiába volt már majdnem teljesen rendben, még mindig kerülni igyekezett az ismeretlen helyeket, ahol nem tudta, milyen emberekre vagy váratlan zajokra számítson. Ahol nem ismerte a menekülési útvonalakat úgy, mint a tenyerét. És mivel Dylan is épp úgy vélekedett a nyilvános helyekről, ahogy ő, így kétszeresen is számításba kellett vennie az esetleges opciókat.

Erik egyébként nem váratta őket, amikor megérkeztek, ő már az egyik kényelmes, bársony szövettel borított fotelben ült egy nagyobb asztal mellett. Amint meglátta Johnt, felemelte a kezét, hogy intsen neki, de amikor tudatosult benne, hogy az őt követő gyerek és kutyák a kísérete része, bizonytalanul megállt a keze a levegőben. Pár másodperc kínos mozdulatlanság után úgy döntött, hogy inkább visszahúzza karját maga mellé, végül pedig összefonta mellkasa előtt.

John figyelmét nem kerülte el ez a bezárkózó mozdulat, ezért villantott a kamaszra egy bátorító mosolyt. Kezét Dylan vállára tette, aki szintén megtorpant mellette. Mielőtt viszont az asztalhoz terelte volna a fiút, kissé közelebb hajolt hozzá, és halkan annyit mondott neki:

– Ha meggondoltad magad...

– Nem. Rendben vagyok – vágott a szavába Dylan, belefojtva mondandója többi részét. – Csak egy pillanatra elbizonytalanodtam. De menjünk.

John erre csak bólintott, és megtette a maradék pár lépést Erik asztalához. A kamasz bizonytalanul méregette őket, száját vékony vonalakká préselte, még csak köszönni sem köszönt. John nem vette magára, mosolyogva állt meg Erik előtt, és amikor azonnal be is mutatta Dylant:

– Erik, ő itt Dylan. Azért kértem meg, hogy kísérjen el, mert azt hiszem, segíthetne neked jobban megérteni Jase-t. A két kutya pedig Porcelán és Kóbor – mutatott előbb az egyik, majd a másik ebre. – Általában nem megyünk nélkülük sehova. 

Erik szemöldöke erre a kijelentésre felszaladt egy kicsit, de továbbra sem szólt, csak feszülten figyelt. Az elhangzottakra is csak mereven bólintott. John igyekezett úgy tenni, mintha ez egyáltalán nem feszélyezné, próbálta oldani a feszültséget.

– Remélem, nem vártál ránk sokat. Rendeltél már valamit? – kérdezte a fiút, aki ismét csak egy fejrázással válaszolt. Mondania sem kellett semmit, John azonnal le tudta olvasni abból, hogy szégyenkezve félre fordult, nincs erre pénze. Johnt nem lepte meg, ha a szülei tudta nélkül szökött ide, csoda, hogy busz vagy vonatjegyre tudott pénzt szerezni. El is határozta, hogy meghívja. Dylannek úgy is ő fizetne mindent. – Kérsz valamit?

– Én... nem... nincs pénzem – nyögte végül Erik, és szégyen-pír szökött fel az arcára.

– Nem azt kérdeztem, hogy van-e pénzed – mosolygott rá John –, hanem azt, hogy mit kérsz.

– Valami csokisat – felelte még mindig bizonytalanul és szemlesütve a fiú. Biztosan az itallapot sem nézte meg, értelme sem lett volna, ha úgysem tudott volna erre költeni.

John erre csak nyugtázóan bólintott. Már tudta, hogy mit fog kérni neki. Ha a szülei semmit sem változtak Jase gyerekkora óta, akkor Erik egészen biztosan csak különleges alkalmakkor kóstolhatott csokit. Ki kell hát használni az lehetőséget, hogy valami igazán istenit ihasson most. Miután elhatározásra jutott, Dylanhez fordult:

– És te?

– Azt, amit a kórházba hoztatok tavaly karácsonykor – felelte ő halkan. Nem mondta az ital nevét, csak sejtelmesen nézett Johnra. Tudni akarta, hogy emlékszik-e. Dylan tesztelte, de nem értette, miért. Viszont természetesen emlékezett rá, mit vittek neki, ezért feltartotta a hüvelykujját, jelezve, hogy bízza csak rá.