2022 Adventi naptár

Hét

Jase hagyta, hogy a lába elvigye a kórház bejáratból. Képtelen volt akár csak egy pillanattal is tovább ott maradni. Még hogy az ő testvére! Amikor kidobták otthonról, még egyedüli gyerek volt... Levegőt sem kapott a hírek hallatán. Mit hírek! Ez nem lehet más csak egy nagyon ízléstelen vicc.

Fel sem fogta, merre tart, egészen addig, amíg hideg levegő nem csapott az arcába. Akkor döbbent csak rá, hogy egészen a tetőkertig menekült, amikor felnézett a szürke, ködös égre. Olyan sűrűn kavargott az a tejfehérség, hogy a szemközti épületig sem lehetett ellátni. Viszont ez a szutyok nyirkos idő legalább passzolt ehhez a pocsék naphoz.

Leereszkedett az egyik beton virágágyás szélére. Felhorkant az irónián. Csak azért kertnek hívják ezt a majdnem teljesen csupaszt tetőt, mert valaki kitalálta, hogy tegyenek ide pár beton virágágyást, amiben a szél által belefújt gyomok burjánzottak csak. Tavasszal valaki mindig rendbe tette ezeket, akkor egy darabig nőttek is bennük tisztességes virágok, de az év erre a szakaszára visszatértek a megszokott állapotok a gazokkal.

Olyan mértékben automata pilóta állapotba kapcsolt az agya, hogy azt sem vette észre, hogy előhúzta zsebéből a mobilját, tárcsázott, és a füléhez emelte a telefont. Az rázta csak fel ebből a furcsa transzszerű állapotból, hogy meghallotta a vonal túlvégén Henry hangját.

– Jase? Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan az öregúr. – Nem szoktál ilyenkor telefonálni.

– Én csak... – nem is tudta, mit mondjon hirtelen. Abban biztos volt, hogy minden szavát hallja Mark is, hiszen mindig így telefonáltak, mindegy melyiküket hívta, a másik mindig ott volt, és kihangosítva részt vett a beszélgetésben. Kieresztett egy hatalmas sóhajt, addig nem is tudatosult benne, hogy visszatartotta a lélegzetét, majd újra beszívott egy adag levegőt, remélte, elég lesz, hogy mindent egyszerre eldaráljon. – Ma megjelent egy kölyök kórháznál, tizenhat, legfeljebb tizenhét lehet szerintem... Azt állítja, hogy a testvére vagyok. De nekem nem voltak testvéreim...

– Biztos vagy benne, hogy tényleg az, akinek állítja magát? – kérdezte most Mark.

– Én... én... nem tudom... képtelen voltam végighallgatni... És... mindjárt kezdődik a műszakom... nem tudok most ezzel foglalkozni. De... ha nem gond, este szeretnék átmenni hozzátok. Bár lehet, hogy az már inkább hajnalban lesz. Az igazság az, hogy fogalmam sincs, mikor végzek.

– Persze, gyere bármikor – felelték neki egymás szavába vágva az öregek. – Hozod Flyodot is? Szerintem ő valamikor este hazamegy...

– Nem... nem hiszem – remegett hangja. – Nem tudnám neki elmondani... nem most azonnal.

– Nem titkolózhatsz előtte, az sosem tett jót nektek – emlékeztette csendesen Henry.

Ezer olyan dolog történt Jase életében, amiket örökre meg akart tartani magának, különösen az után, hogy a szülei kitették otthonról. Bár Henry és Mark szinte mindenről tudtak, azért akadtak olyan események, amiket nekik sem tudott elmesélni. Floyd eléggé megközelítette a két öreget abban, amit róla tudtak, nem sokkal maradt el tőlük. Viszont előtte valahogy semmi sem maradt titokban. Mindig ráérzett arra, amikor Jase valamit titkolni akart előle.

Ebből nem egy összetűzésük származott, egy alkalommal heteket is külön töltöttek emiatt. Mert mind a ketten úgy érezték, nincs értelme tovább együtt maradniuk, ha nem képesek megbízni egymásban. Az a pár hét kellett Jase-nek ahhoz, hogy  rádöbbenjen, képtelen Floyd nélkül élni. És az utóbbi saját bevallása szerint szintén majdnem belepusztult a külön töltött időbe. De szerencsére végül egyszerre vettek erőt magukon, és nagyjából egyszerre hívták fel egymást, és utána mindent megtettek azért, hogy helyre tudják hozni azt, ami elkezdett széttörni köztük.

Jase akkor minden bátorságát összeszedte és latba is vetette. Viszont éppen ennek az elhatározásnak a hiánya volt most a probléma. Nem érzett magában semennyi erőt. Az egész testében zsibbadtság terjedt szét annak hatására, hogy a fiú felbukkanásával minden rég eltemetett emlékét egyszerre hozta újra felszínre. Nem akart újra titkolózni Floyd előtt, értelmét sem látta, hiszen a másiknak elég csak egy pillantást vetnie rá, hogy azonnal tudja mennyire nyomorultul érzi magát. És semmi sem állítaná meg benne, hogy ki is derítse, mi az, ami ennyire felzaklatta.

– Tudom, és nem is akarok megint titkolózásba kezdeni – nyögte végül alapos mérlegelés után. – De nem tudok most azonnal beszélni neki erről. El akarok mindent mondani neki... de előbb végig kell gondolnom nekem is, mit jelent ez rám nézve.

– Persze ez természetes – hagyta rá Henry. – Gondold végig. De ha megfogadsz tőlünk, vénségektől egy tanácsot, ne halogasd sokáig.

– Nem... nem akarom...

Lépéseket hallott felhangzani a háta mögül. Ahogy a hang irányába fordult, Johnt látta maga felé közeledni. A férfi arcán nem látszottak különösebben érzelmek, csak a barátja iránti aggodalom kifejezése suhant át a vonásain. Ahogy Jase figyelte a közeledő alakot, arra a felismerésre jutott, hogy a megtermett férfi teljesen hangtanul is meg tudná közelíteni, most is csak azért figyel arra, hogy bakancstalpa koppanjon a tető kövén, hogy Jase-t ne érje váratlanul a felbukkanása.

– Zavar, ha csatlakozom? – kérdezte bizonytalanul, majd azonnal el is hallgatott, amikor észrevette a másik kezében a telefont.

– Figyeljetek, most mennem kell – mondta búcsúzóul a nagyszüleinek –, de amint lesz egy kis szünetem, felhívlak titeket, és beszéljük, hogy legyen a ma este. Jó lesz így?

– Igen, persze – egyezett bele mindkettejük nevében Mark. – Addig is vigyázz magadra.

– Mindig. És köszönöm – tette le a hívást Jase.

Feltápászkodott a beton virágágyásról, nem is gondolta, hogy ennyire elgémberedett a lába ez alatt a pár perc alatt. Ezután fordult csak teljes figyelmével John felé.

– Sejtettem, hogy itt talállak majd – mérte végig a barátja, minden kétséget kizáróan próbálva megállapítani, mennyire van rossz bőrben. Az arcára kiülő nyugtalan kifejezés arra engedte Jase-t következtetni, hogy nem tetszett neki, amit lát.

– Ennyire kiszámítható lennék? – kérdezte egy hamis mosollyal, és tudta, John-t nem veri át.

– Nem, csak mesélted egyszer, amikor még itt vendégeskedtem, hogy ide szoktál elvonulni, amikor valami túl sok – mutatott körbe a tetőn a másik.

– Igaz, tényleg – vett egy nagy levegőt és rákérdezett. – Beszéltél vele? Mondott valamit?

– Nem hiszem, hogy az én tisztem lenne beszélni vele, Jase. Nekem csak annyit mondott, hogy biztos abban, amit rólad gondol.

– És akkor mi van? Szerinted meg kellene hallgatnom? – Hangja ellenségesebbre váltott, még a kezét is összefonta a mellkasa előtt, ahogy még jobban védekező és elutasító testtartást vett fel.

John nem vette magára ezt a viselkedést, de ő is kissé óvatosabb megközelítésre váltott.

– Tényleg nem hiszem, hogy nekem kellene megmondani, mit csinálj vagy mit ne. Felnőtt ember vagy. Szerintem senki nem tehet neked szemrehányást, ha nem akarsz beszélni a kölyökkel. Azok után legalábbis, ahogy a szüleid bántak veled.

– De? – Jase is jól ismerte Johnt, tudta, hogy mikor van a mondandója mögött még valami.

– De a kölyök nem tehet a szüleitek viselkedéséről. Abból a pár dologból, amit mondott, szerintem úgy kutatott utánad, hogy ők nem tudtak róla.

– Feltételezve persze, hogy tényleg az, akinek állítja magát – harapott vissza Jase.

– Nézd, én megadom neki az ártatlanság vélelmét. Nem azt mondom, hogy nem lehet csaló, ahogy azt sem, hogy higgy el mindent, és ugorj a nyakába. Csak azt tudom javasolni, hogy adj magadnak időt. És ha gondolod, hívd fel. – Jase felvont szemöldökét látva csak annyit reagált. – Elküldtem neked a számát, amíg a nagyszüleiddel beszéltél.