2022 Adventi naptár

Tizenkettő

A klubban hatalmas tömeg fogadta Dylant. Nem volt mit csodálkozni ezen, az új emberek bemutatkozására mindig rengetegen jöttek, ilyenkor nem számított ritkának a teltház sem. A nyakát nyújtogatva pásztázta a tömeget, kereste Cyrilt. Pár perce kapott tőle egy üzenetet, hogy ő már megérkezett, és bejött, mert kint nagyon hideg volt, és nem bírt tovább abban a zimankóban várni. Azt is ígérte, hogy megpróbál helyet foglalni maguknak.

Egyelőre viszont nem látta sehol, ahhoz meg nem volt kedve, hogy a legelől várakozók felé kezdjen tülekedni. Ahol elhelyezkedett, onnan is tökéletesen látott. Legkésőbb a bemutatkozás után úgyis megtalálják egymást. Egyébként is azt beszélték meg, hogy mennek majd a második, az „őszinte beszélgetésnek" nevezett eseményre is.

Ezek a beszélgetések nem számítottak kötelezőnek a klubtagok számára. Legalábbis nem az összes. Havonta kettőn kellett megjelenni, és csak egyen felszólalni, ha akartak, de nem volt elvárás, csak ajánlás, hogy próbáljanak könnyíteni a lelkülön. Ezeknek az volt a lényege, hogy őszintén el kellett mesélniük valamit. Ez lehetett bármi, ami nyomasztotta őket, vagy amit senkinek sem mertek bevallani. A csoport tagjai pedig hozzászólhattak, vagy megoszthatták a saját tapasztalataikat, ha rendelkeztek ilyennel a témában.

Dylan szinte az összesen részt vett, bár csak minimális alkalommal szólalt fel, vagy tett hozzá a beszélgetéshez. Viszont szeretett hallgatni ezeken az összejöveteleken. Egyrészt azért, mert hallott olyan dolgokat, amik vele is épp úgy, vagy hasonlóan történtek meg. És ha ott nem is tudta beavatni a saját életének történéseibe a klubtársait, otthon mindig mesélt ezekről az élményeiről Johnnak és Steve-nek, akik mindig figyelmesen hallgatták, és megosztották vele a saját gondolataikat, és saját tapasztalataikat. Vagy Cyrillel beszélt erről, és az legalább annyira felszabadító érzésekkel töltötte el, mint amikor a másik két férfinak mesélt.

Annyira gondolataiba merült, hogy először észre sem vette, hogy az egyik önkéntés kíséretében egy lány vonult fel az emelvényre. Magas volt, talán kicsit még Dylannél is magasabb – ami azért nagy szó –, fekete miniszoknyát, bő pulóvert, és sötét, cica-mintás harisnyát viselt fekete szegecses bakanccsal. Haját egyik oldalt vörösre, a másikon lilára festette.

Dylant kissé meglepte a furcsa megjelenése, de ennek ellenére kifejezetten szép és csinos lánynak tartotta. Már amennyire érdekelték a lányok. Afelől viszont nem támadt szemernyi kétsége sem, hogy Cyril egészen biztosan oda meg kétszer vissza lesz érte. Erre a gondolatra fájdalmasan megrándult valami a mellkasában.

Nem akarta elképzelni, mégis a fülében csengett az a rajongva áradozás, amit minden bizonnyal hallani fog majd róla barátjától. Szerette volna, hogy rá is úgy nézzen, ahogy a lányokra. Minden vágya volt, hogy róla is olyan elbűvölt csodálattal beszéljen, mint róluk. Egyáltalán nem érezte könnyűnek a feladatot, hogy ne érezze rosszul magát amiatt, hogy ez sosem fog megtörténni. Pedig rossz érzések helyett inkább annak kellett volna örülnie, hogy vannak barátai, köztük valaki olyan, mint Cyril. Amíg a szülei terrorjában élt soha, egyetlen barátja sem volt.
Zavaros merengését gondolatait az vágta el, hogy a lány megszólalt az emelvényen:

– Sziasztok! Tymea vagyok. A szüleimnek, és a barátaimnak Thyme(*). – Kissé remegett a hangja, ahogy bizonytalanul kezdte fűzni mondandóját. – Vagyis nincs túl sok barátom, de akik vannak, ők így hívnak. Öhm... nem igazán tudom, hogy mit kellene mondanom. Tizenhét éves vagyok, és alig várom, hogy végre tizennyolc legyek. Szeretek festeni, és nagyon szeretnék egy kutyát... de túl kicsi lakásban lakunk...

Ezt hallva Dylan sokat mondóan lepillantott Porcelánra, és alig hallhatóan annyit súgott neki, közben végig nem tudomást venni a mellkasát szúró féltékenység-tüskéről: