⇥ Fate made us ⇤ /VMinKook fanfiction/

⇥ II.rész ⇤

Habár a virágok már elnyíltak, és a fű se zöldellt olyan szépen, Taehyung továbbra is nosztalgikus mosolyt megeresztve figyelte házának hátsókertjét, élvezve a teraszon őt körbefogó, hűsítő levegőt. A magas sövénykerítés fölött csakis a platformon állva lehetett átlátni, de nem az ragadta meg figyelmét ami mögötte pihent, hanem ami előtte; párja gondosan hajolt le annak tövébe, széles vállaival eltakarva egy kisebb alkatot.

-Myung-hee, figyelj, ha megbök fájni fog -hallotta meg ezen szavakat a távolból, s a túlzottan aggódékony tónusra kuncognia kellett.- De ha szeretnéd, megfoghatod. Erős vagy, igaz?

-Myung-hee a legerősebb! -a kislány hangja szórakozottan csendült fel, ám ahelyett, hogy csintalanul cselekedett volna, csupán átölelte az előtte állót, aki ezzel együtt felvette őt karjaiba, rövid csókot nyomva arcára.- Juhé! -kuncogta.- Apu puszija olyan aranyos!

-Apu is kér puszit -mosolyogta a férfi, félszegen pillantva társára.

Jeon Jeongguk abban a pillanatban is pontosan ugyanolyan jól nézett ki, mint évekkel ezelőtt. Fiatalos vonások, összeborzolt haj, mellkasára feszülő sötétszürke, enyhén kékes garbó, mely kiemelte finoman ívelt izmait. Taehyungnak be kellett harapnia ajkait, hogy elfojtsa pimasz vigyorát.

-Apa is kér puszit -a terasz falától elrugaszkodva indult meg kettejük felé, mégegyszer elpillantva, elmerengve a távolba, mielőtt kettejüket magához nem ölelte volna.

Myung-hee, az aprócska kishölgy kezecskéit a felnőtt férfi arcára helyezte, kíváncsian pillantva fel azokba a fekete íriszekbe, melyek pillanatokkal ezelőtt rövidesen nosztalgikus fájdalommal teltek el.

-Apa is kap! -cuppanós, nyálas csók érkezett bőrére; mind a hárman felnevettek, hangjuktól pedig zengett a hátsókert, a hatalmas fa alatt elterülni kezdő avarba belemarkolt a szél, jelezve, az is velük mulat pár perc erejéig.

-Megint rajta agyalsz? -Jeongguk, látván, hogy kislányának figyelmét ismét elterelték a színes levelek letette őt, párja aggodalmas tekintetével összekapcsolva sajátját.- Taehyung, rég volt már-

-Nem baj -vállat rántott, megcsókolva a nála talán fél, vagy egy centivel magasabbat-, gondolkodnom szabad, nem?

Rövid sóhajtás; egyszerre bizonyult fájdalmasnak, mégis megkönnyebbültnek. Jeon visszahúzta még egy csókra, ezúttal derekát is átkarolta.

-Igazad van. Miért is ne hagynám hogy arról fantáziálj, hogy le akarod tépni rólam ezt a felsőt.

-Lebuktam? -kuncogta el magát gyerekes, pimasz mosollyal vöröses ajkain, mielőtt partnere fenekéig nem csúsztak volna hosszú ujjai.

-Na engedj el, nehogy forduljon a kocka -Jeongguk figyelmeztetően, mégis gyengén csapta tarkón, elérve ezzel hogy a másik eleressze, ő pedig elbóklászott gyereke után siethetett.

Taehyung csak nézte, ezúttal nem rejtette el kaján vigyorát, melyben benne lapult a csodálat és a végtelen szeretet szikrája.

Mint az ezeréves szeretők; változatlan vágy, változatlan láng lobogott bennük. Szavaikat és őszinteségüket azon falak őrizték, melyekre életüket bízták évekkel ezelőtt, egy új jövő reményével várva a holnapot. Az új otthon, ahol családnak magukat nevezhették; kettejüket, a harmadik lélektársat és az aprócska gyermeket, aki még a második emeletről is olyan merészséggel sietett feléjük, hogy attól saját szívük vert félre tettei láttán.

Jó hosszas ideje akadt már, hogy odaköltöztek, mégis az első pillanattól kezdve tökéletesnek bizonyult, ha nem is teljesnek. Természetesen valaki nélkül nem lehetett az, emlékét azonban ezernyi dolog őrizte; képek elrejtve a pénztárcákban, kiállítva a hálószobában, felakasztva a falakon vagy éppen apró talizmánként tartva az autókulcs tartóján. Nem lehetett megszabadulni tőle; nem is akartak.