⇥ Fate made us ⇤ /VMinKook fanfiction/

⇥ XI.rész ⇤

Addig a pillanatig jó kedve volt. Ténylegesen örült és biztosnak találta a tervét, miszerint egykori szeretőjét mosollyal fogja köszönteni, ölelésébe húzza és végigcsekkolja hogy vajon sikerült-e rendesen meggyógyulnia. Aztán lehet, felhozza neki a tényt, hogy tud a háttérről, a tervekről, és hogy ezesetben támaszkodhat nyugodtan rá, anélkül hogy félnie kellene a magánytól.

Minden ilyen reménye megrepedt azonban, mikor hatalmas -kivehetetlen- ordítás után kinyitotta az ajtót, megpillantva a törékeny alkat összecsukló sziluettjét a sötét teremben. Első pillantásra konyhának bizonyult, de Taehyung egyszerűen nem tudott foglalkozni azzal hogy székek veszik-e körbe vagy kanapé; elejtette az alkarján tartogatott, édességgel és üdítővel teli szatyrot, azonnal letérdelve a zokogó férfi elé, próbálva elfojtani zavartságát.

Mi történt?, bárcsak kicsúsztak volna ajkán ezen szavak, de mégsem tették, csupán csendes ölelésbe húzta a fekete hajút, megfeszítve állkapcsát. Vállára simított, hátára, akkor is ha az idősebbik utolsó erejéből akarta őt eltolni magától; lefogta csuklóját, mellkasához szorította azt.

-Csak sírj -suttogta-, majd én elrejtelek.

Hosszú napja volt. A barna hajú talán nem is maradt otthon sokáig, nem többet fél óránál; lerakta a dolgait és már szaladt is további teendőihez. Mivel Jeongguknak ezúttal elintéznivalója akadt, neki kellett elvinnie Myung-Hee-t óvodába, aztán elment Namjoonékhoz, onnan neki is munkába kellett mennie, de kedvesét nem tudta köszönteni mikor hazaért. Nem beszélt neki konkrétan a tervéről sem, csak arról hogy megpróbál kinyomozni még egy-két dolgot, elvégre nem hitte volna, hogy az egykori szőkeség pont otthon fog tartózkodni a késő délután tájékán. Időközben pedig állandóan hívásokat intézett, hogy a következő időpontjaival való elcsúszásokat a helyénvalóan kezelni tudja; végezetül aztán a boltból kifelé jövet beszélt pár szót párjával, azóta azonban nem tudott hogylétéről.

Mindenesetre, egy pillanatra megviselte lelkét az, hogy azt az erős tekintetű, meginghatatlan fickót abban a percben összetörten látta; gyermekkori, szelíd lényére emlékeztette, arra, hogy ütései ellenére sem sírt fel vagy könyörgött, csupán vérző orral, rettegéssel gyönyörű íriszeiben ugyan, de mosolyogva pillantott a fölötte állóra. Akkor pedig Taehyung megértette, hogy a lélek erős dolog egy darabig; mindaddig míg egy aprócska lyuk nem keletkezik rajta, s onnan kiindulva pókhálósan szilánkokra törik. Még csak meg sem reped előtte, egyből felrobban, egyből eltűnik a létezésből.

Onnan pedig már nehéz összekaparni, talán maga az Isten se tudná megjavítani az elrontott életet, amelyet párfogoltja, a Sors tett rosszá, ő pedig hozzájárult hogy még rosszabbra változtassa.

Pillanatok, percek, lehet hogy egy óra kellett ahhoz, hogy Jimin megnyugodjon; mindez a barnának nem tűnt fel és nem is számított, egészen addig mígnem a feketeség eltaszította magától, remegő ujjait a férfi felkarjaira kulcsolta.

-Miért vagy itt? -oly' elcsukló volt a hangja, de közben mégis dühös, hogy a fiatalabbiknak össze kellett szednie gondolatait, mielőtt válaszolhatott volna.

-Miattad -halkan, nyugodtan felelt.- Azért, hogy segítsek neked, Chim.

-Hogy segíthetnél?! -elnevette magát.- Már minden romokban. Hát nem látod, hogy épp hol vagyok? A Pokolban?! -ismét gyorsulni kezdett a levegővétele, könnyei csak csorogtak s csorogtak lefele sápadt, puha bőrén.- Hogy mehetnék már ennél feljebb, mikor a saját lábaimon-

Nem akarta, hogy folytassa, így egyszerűen megakadályozta benne; Taehyung felemelte Jimin arcát és rövidesen ajkaihoz hajolt, legalább addig, míg azt az arany tekintetet bosszú nélkülinek találta. Legnagyobb meglepetésére nem találkozott ellenállással, de az is meglehet, hogy csupán azért nem, mert az idősebbiknek már nem maradt lelki ereje arra, hogy megkísérelje az elhúzódást. Karjai maga mellé hullottak, feje megcsuklott, ha a barna nem tartja minden bizonyára nem igen marad egyenes tartásban, még annyira sem, mint amennyit a falnak való támaszkodása megkövetelt. Amint a fiatalabbik elvált tőle ő csak bámult maga elé, szüntelen folytak könnyei, ajkaira harapott.