⇥ Fate made us ⇤ /VMinKook fanfiction/

⇥ I.rész ⇤

Seoul sötétségbe burkolózott. Feketeség takarta utcáit, szürkület mélyítette árnyékait. Autók fékeinek nyikorgása és szitkozódó autósok elmélyülő, idegességgel eltelt hangja vegyült a némaság idegörlő zajába, melyben még a légy sem mert felszólalni, nehogy magára gerjessze a mélység haragját.

Különösnek bizonyult, hogy az utcákon sétáló részegek és drogosok, emellett otthonról elszabadult fiatalok léptei között a magas, kecses férfialak mozgása még a tegnapról megmaradt pocsolyákat sem verte fel. Nem fodrozódott utána a víz, nem maradtak utána nedves lábnyomok.

Fekete kapucniba és fekete nadrágba burkolózott, csuklóján egy fehér szatyor pihent, mögötte pedig még -biztos távolságban- lépdeltek páran, nem szentelve különösebb figyelmet magának az alaknak, inkább a környezetének. Mintha minden szegletből veszély leshetett volna rá.

-Uram -pillanatokkal később közelítettek csak felé, a férfi egy sötét kabátot viselt, bár pontosan nem lehetett látni milyet, a szegényes fényviszonyok a mellékutcában már nem engedték látatni sem az alakot, sem az arcot.- Haza kíván menni?

A sétáló megakadt mozdulatában, lomhán, mégis fenyegetően fordult a kérdező felé. Mögötte még páran megtorpantak, a maradék pedig sietve húzott el mellettük.

-Igen -felelte, rekedtes, reszelős hanggal. Hihették volna, hogy sírt, ha nem tudják, hogy napok óta egy szót sem szólt senkihez.- El akartok jönni talán?

-Nem zavarnánk uramat a pihenés-

-Azt kérdeztem, hogy el akartok jönni? -feléjük fordult egész testével, kivéve kezeit zsebeiből, lejjebb eresztve a fehér, hozzávalókkal teli bevásárlózacskót.- Mert ha igen, akkor az ajtónál kopjatok le. Nem akarok senkit a házamban. Ha nem, akkor most húzzatok el, tudod, nem vagyok jó kedvemben.

Még a kevés fény ellenére is megfelelően lehetett látni, ahogy az ismeretlen alak fölé magasodó testek megrezzentek, egyértelműen jelezve szándékaik és ijedtségük. Egyszerre hajoltak meg, kivétel az, aki beszélt.

-Elkísérem Önt.

A kapucnis hátat fordított és vállat vonva intett, folytatva útját a mostanra kihalttá és üressé vált mellékúton.

Hosszú évek után már nem nagyon látott mást ezen az utcán, főleg mióta elköltözött anyai házából. Először egy másik városba ment, de végül a szíve mégis visszahúzta őt a legszebb emlékeihez, melyek néha-néha megnyugvást kínáltak számára. Pont mint a szűk, kis egyszemélyes lakás egy ággyal, egy egyszerű konyhával és alig valami kevéske térrel, amiben önmagát adhatta volna.

Már fájtak a lábai, annyit sétált aznap. A hátán lévő fantom súly percről percre húzta le; iszonyat fáradt volt, két napnyi ébrenlét után fizikailag, és mentálisan is. Nem akart érezni és nem akart tudni semmiről, amíg fel nem kel egy kiadós pihenésből. Sietősen tapogatta zsebében a kis kapu kulcsát, figyelmen kívül hagyva a mögötte neki beszélő férfit, bezárva maga után a bejáratot, jelentéktelen pillantást vetve a meghajlóra.

-Kellemes pihenést, uram.

Rövid biccentés érkezett válaszként, mielőtt a kapucnis alak fel nem emelte volna kezét hogy kinyissa az ajtót, és maga után hagyja a sötét világának bajait.

Vékony, nem hosszú folyosó fogadta, alighanem másfélszer akkora mint ő; lehet egy nagyobb termetű ember már be se fért volna, de őt ez nem zavarta és nem is érdekelte. A konyhaasztalra tette a szatyrot, levetette a cipőjét és felsőjét, majd felkapcsolta a villanyt.

-Hazaértem, Anyám, Apám -a már megfakult, de még jó állapotban lévő képekre pillantott az asztalon, tehetetlenül méregetve családi fotóját. A fotót, melyen mosolygott még, melyen boldognak érezte magát és nem gondolkodott azon, miféle gondjai akadnak majd a jövőben. A legnagyobb problémája egy bekapott egyesnek vagy egy elrontott balettlépésnek bizonyult, nem holmi üres érzésnek, amelyet amióta kilépett otthonából, magával hordozott mint egy lyukat a mellkasán.