⇥ Fate made us ⇤ /VMinKook fanfiction/

⇥ VIII.rész ⇤

Késő délutánra már elállt az eső. Talán szerencsének számított; Taehyungot ugyanis csak jobban idegesítette volna, hogy nem ülhet ki a teraszra, élvezve a hűvös időt és megvacogtató széljárást. Mindez kellett ahhoz, hogy képes legyen kissé lenyugodni indulataiból; lelkét, elméjét és testét is csitítania kellett az ép, csendes pillanatok érdekében. Edzés után égtek izmai, ám ahelyett hogy a megerőltetés elterelte volna gondolatait a rosszról, helyette csak méginkább feltüzelte, ezáltal mint egy durcás kisgyerek, puffogva ért haza a munkából. Azután -mintegy a Sors csúfos iróniájára- szinte egyből sétálni indultak, egyenesen a kávézóba, ahová a kislány az első forrócsokija után visszavágyott - csakis jó apa szerepe miatt vállalta el hogy ismét odamennek, elvégre sem neki, sem párjának nem akadt kedve egy újonnani találkozáshoz.

Jimin eltűnt, ahogy azt ígérte; ismét nem maradt utána semmi amely jelezte életben maradását, csak egy kifizetett kórházi számla és néhány telefonálás a rendőr pozíciót betöltő barátnak. Nem is idegesítette őket, inkább csalódtak, de főleg Jeongguk; hisz egyértelműen láthatták, hogy az egykori szőke lelki terheit elreteszelte, jó nagy és nehéz láncokkal körbetekerte, lakattal összekapcsolta a dobozt, kulcsát pedig elhajította. Ha nem is elhajította, hát elrejtette, hogy azt ne találhassa meg senki aki igazán segíteni akar.

Jaj, hát dehogynem. Dühös volt, de még mennyire! Ki nem lett volna az egy ilyen ajánlat elutasítása után? A tény, miszerint csak kezet nyújtott, de még azt is elütötték? Állkapcsa megfeszült a szent pillanatban, hogy a képre gondolt, haragját pedig felváltotta egy másodpercnyi keserűség, de ahogy fellobbant úgy el is tűnt, mély sóhajtással pedig némiképp visszaállt eredeti nemtörődömsége, nyugodtsága.

Akadt ideje arra, hogy összeszedje magát; némileg sikerült is, de az egykori partner ésszerűtlensége valahogy állandóan kihozta a sodrából. Ez mindig is így történt; egy bugyuta, nem érthető ok általi elutasítás az őrületbe kergethette órákra, de akár napokra is. Valószínűleg azért, mert ő mindig logikát keresett tettei és szavai közt, nem próbálta összekötni a lehetetlent az elérhetetlennel.

-Két forrócsokit és egy lattét.. -sóhajtotta a pultnál, elővéve bankkártyáját mielőtt fanyarú tekintettel a háttérben dolgozó kávégépre nem pillantott volna.

-Ennyi lesz? Másvalamit adhatok? -kérdezte a pultos hölgy udvarias, némileg vidám és derült mosollyal. Jeongguk felpillantott rá, de nem viszonozta a kifejezést, helyette csupán elidőzött az alacsonyabbik arcán. Nyolc hosszú év elteltével végül nem Sung-Kyu állt a pult mögött, hanem két fiatal, kedves lány, gondtalan és nyitott grimasszal a külvilág felé.

Nyolc hosszú év eltelt... És immáron az első pillanat is, hogy a kávézó tulajdonosa nevén szólította őt.

-Jeongguk -másodszor sem hitt a fülének, sem a szemeinek, ahogy a kedves, ámde túlontúl komoly arc megjelent előtte; leeresztette kezeit, mintegy értetlenül a cselekedetre.- Bocsánat, lenne pár perced? Egyedül vagy?

-Nem, itt van a családom is -felelte egyszerűen, meglepően könnyen és megkérdőjelezés nélkül. Látszólag a két kiszolgáló sem tudta felfogni, hogy mi történik, így ők csak kínosan mosolyogva tértek vissza teendőikhez.

-Taehyung, és a kislány?

A fiatalabbik végigmérte a vöröset, csak utána bólintott kimérten, lassan, de biztosan. Ugyanígy elkezdte összerakni a szálakat, de félretette őket, míg a másik ki nem jelentette pontosan, mit akar.

-Mi lenne ha a belső részlegbe mennénk? Mind a négyen? Az italt én fizetem, valamelyikőtök be tudná majd hozni nekem?

-Persze, főnök! -az egyik, az, amelyik olyan kedvesen mosolygott a kávégépekhez indult, a másik meg a következő vásárlóhoz lépett.