⇥ Fate made us ⇤ /VMinKook fanfiction/

⇥ XII.rész ⇤

-Üdv itthon? -bárcsak fel tudta volna fogni, hogy mit is lát, mikor letette kislányát a földre, s amaz cipőjével-kabátjával rohant oda a nappaliban ülő alakhoz, nem is köszönve apjának.- Látom, hogy leesik az állad, de..

-Taehyung, magyarázatot kérek -a vele szemben álló, komoly, egyben mégis valamennyire gyerekes tekintettel rendelkezőre pillantott, majd ismét háta mögé, a fekete hajúra, aki mosolyogva fogadta ölébe a gyermeket.- Mit keres ő itt? Ilyenkor? Hogy tudtad idehozni?

-Mi lenne ha elmesélné ő? Illetve nekem is van pár mondanivalóm, de előbb vetkőzz -a barna lesegítette kedveséről a felsőjét, elvette a táskát a válláról, majd mosolyogva annak helyére paskolt.- Már készítettem neked kávét, mindjárt viszem, menj csak hozzá.

Még mindig zavartnak bizonyult, akkor is ha teste ösztönösen mozdult az egykori szőke felé, ha lelke tudta mit mondjon de agya már nem fogta fel szavait. Leginkább azért, mert gondolkodás nélkül csúsztak ki azok ajkai közül.

-Újra itt vagy, Jimin. Azt hittem, már vissza se jössz, ahogy ígérted.

Talán túlontúl ridegnek bizonyult a pillantása, hangja és együttes alkata a sok fekete tónussal magán, ámde az ülő mintha meg sem rezzent volna, mégsem tekintett szemeibe válaszakor.

-Nem akartam eljönni. De nem nagyon maradt választásom.

-Apu, nem maradhatna Chim bácsi éjszakára? -Myung-Hee izgatottan az alacsonyabbik puha arcát fogdosta.- Azt mondta, játszik velem, ha lesz ideje! Apu, ugye szabad?

-Kicsim, előbb vetkőzz le, mert túlmelegedsz ha idebent ennyi ruha van rajtad -a kislány végigpillantott magán, kinyújtotta kezeit Jeongguk felé; amaz felvette, úgy nézett ismételten az ülőre, aki ezúttal figyelemmel követte mozdulatait. Azok az arany íriszek fájdalommal eltelve, magány csillogásával pillantottak rá; elhúzta ajkait, amikor mellkasa összeszorult, mint egy lelki reakció.

-Ha zav-

-Mindjárt.. Adj egy percet -sóhajtotta.- Hadd nyugodjak le. Nem erre számítottam.

Mialatt Taehyung melléjük sétált, ő lassan elkezdte lehúzni gyermekéről a kabátot, az aprócska cipőt mely elfért egy tenyerében, a kis sapkát pedig felvette a földről- attól Myung-Hee már rohanás közben megszabadult. Egy pillanatra megpróbálta lánya felé terelni a gondolatokat, de szüntelen egyre gyorsabban dobogó szíve és izgalma nem engedte, hogy ekképp cselekedjen, elvégre a teste tudta, az agya tudat alatt is emlékezett, hogy kivel szemezett percekkel azelőtt. Olyan izgalom keletkezett izmaiban, hogy fáradtsága ellenére úgy érezte, megeshet nem is kell majd már neki több koffein ahhoz, hogy ébren maradhasson éjfélig.

Olyan boldog volt! Szavakban ki se tudta volna fejezni, de az elfojtott cselekedetek csupán további szenvedést okoztak számára; ő nem futhatott csak úgy oda hozzá, ülhetett az ölébe, tehetett akármit, amit a nála sokkalta apróbb csinált egy gond nélkül. Ő inkább magához húzván egykori párját, nem engedvén a szorításból ajkaira csókolt volna, megvárva hogy rövid, keringő szerű lépteik közepette tincsei közé túrjon, akár hajába tépjen s többet, még annál is nagyobbat, mohóbbat kívánjon.

Sóhajtott a gondolatra. Ennek még nem volt itt az ideje.

-Remélem nem haragszol, hogy behoztam. Egy tíz-tizenöt perce értünk ide, nem találtam túl biztonságosnak azt a lakást -Taehyung megpuszilta Jeongguk arcát, a férfi viszonozta a gesztust hisz köszöntő csókjuk a döbbenet okán elmaradt.- Úgy nagyjából körbevezettem, de tőled függ, hogy marad-e éjszakára.

-Hogy marad-e? Hát persze, hogy marad! -kérdezni kellett volna? Megeshet. Ám ő nem ellenezte, egy pillanatig se gondolt rá hogy így tegyen. Lepillantott az ujjaival játszadozó felnőttre, majd kislányára, aki izgatottan mellé ült, aztán visszakéredzkedett ölébe.- Kicsim-