⇥ Fate made us ⇤ /VMinKook fanfiction/

⇥ V.rész ⇤

Eleinte nem hitt a szemeinek. Főleg azért, mert olyan véletlenül pillantotta meg, mintha csak egy délibábot látott volna a legnagyobb melegben. Aztán jött az a másodperc, mikor a felismerés erősen és hirtelen vágott belé; akkor agya nem tudta igazán felfogni, amit a szeme már igen.

Pont nem volt Jeongguk mellette, mikor Taehyung megpillantotta ugyanazon fekete tincseket, melyek a kislányát visszahozó férfit is takarták. Az arcát ugyan nem láthatta, de egy valamiben a lelke mélyéig biztos volt. Az ott Park Jimin.

Egy ideig el kellett hogy viselje azt a magányos látványt, hosszú pillanatoknak tűnt mire sikerült is, ám azután már döbbentségén a párjával osztozott, akinek kezéből kicsúszott a pohár, ám mégha annak tartalma egy kevésnyire karjára is folyt, de legalább elkapta.

Legmeglepőbb azonban, hogy a fekete hajú tekintete a legkevésbé sem tűnt boldognak. Nagyon rég nem látta ezt a fajta kifejezést, így először idegennek bizonyult, később azonban felismerte azt a mély szomorúságot és magányt, mely éreztette az egykori szőkeség hiányát mindkettejükkel.

Hozzá akart lépni, de végül meggondolta magát, tekintettel arra hogy párja pillantása elsötétült, s összenézett vele, mielőtt elindult volna az egykori lélektárs irányába.

"Muszáj odamennem", szinte ordította a tekintete, a szavak pedig Taehyung lelkében visszhangzottak, annak ellenére hogy fülével nem hallotta őket.

Hogy állíthatta volna meg, mikor olyan szenvedély lobogott benne, hogy azt csak a gyász múlhatta volna felül? Talán a csalódástól való félelem elegendő lett volna ahhoz, hogy visszatartsa? De hát esze ágában sem volt visszatartani őt. Főleg azért nem, mert tudta, önmaga is képtelen lett volna tovább vergődni a bizonytalanság kétes feketeségében, melybe előbb vagy utóbb belefullad, ha úgy tesz.

Aztán megpillantotta, ahogy kirohant. Az arc, a kétségbeesett tekintet nem került takarásba a remegő kezek, fekete tincsek és félrerakott sapka által, a maszk fel sem ült fülei mögé; egyszerűen szétszórtnak bizonyult, de olyannyira, hogy ha ruháját is be kellett volna gombolnia út közben, valószínűleg meztelenül szalad inkább kifelé.

De olyan jól nézett ki. Izmos, karcsú alkatán feszült az ing, combjai és idomai vonalát teljesen kiemelte a szűk szabású nadrág, illetve a legszorosabbra megigazított fekete öv. Vékony csuklója és bokája már nem volt jelen, inkább erősebb vonások jellemezték, de persze, a kerék fenék se maradhatott ki a nosztalgia-menetből.

Taehyung nem tehetett róla, hogy inkább a seggén állt meg a tekintete egy pillanatra, mintsem a tényen miszerint már eltűnt az ajtó mögött, és rohant utána a párja is. Se az esernyő, se a pénztárca vagy kabát nála; csupán ő és a fekete garbó, meg talán a telefonja a farzsebében.

Mire a barna feleszmélt, hogy neki is sietnie kéne ők ketten már bőven távol jártak, így hát neki kellett magához fogni Jeongguk és a saját öltözékét és kiegészítőit, majd utánuk sietni miután azokat a kocsiba helyezte. Talán az alkohol tette, hogy előbb hallgatott az eszére mintsem szívére abban a pillanatban, pedig lett volna oka rá. Ő is ugyanúgy remegett, az izmai bizseregtek hogy rohanjon s érje be őket, azonban a csepegni kezdő eső mégis inkább arra ösztönözte hogy magához vegye az összecsukott esernyőt, a biztonság érdekében csupán.

Másodszor akkor akadtak el szavai, mikor észrevette Jimin vérben fekvő testét, csukott szemeit, elsápadt ajkait és félrerepült, fekete sapkáját az úttesten. A párját, aki még akkor is csak állt, hiába ordibáltak át a túloldalról, hogy valaki hívjon egy mentőt, abban a percben hogy odaért mellé és fölé tartotta az esernyőt felébresztette: ám az nem maradt fedezék alatt, odarohant az eszméletlenhez.