⇥ Fate made us ⇤ /VMinKook fanfiction/

⇥ XVIII.rész ⇤

Rohant. Azt nem tudta pontosan, hogy hogyan fogja megoldani a merényletet, de biztosabb volt a dolgában, mint addig valaha.

Jiminnek nem maradtak kérdései, amik megválaszolásra vártak volna. S ezért olyan felelőtlenül, gondtalanul rohant a vészbe, mintha azt ajánlották volna neki, hogy édességet kóstoljon. Nem zavarta már ha esetleg megcsapta egy faág útja közben, nem érezte magát fáradtnak a hajnal ellenére, sőt, mitöbb; energiával telt el. Minden a helyére került, végre. Hát mégis megérte az a kilenc év!

Dalra fakadt volna, olyannyira boldog volt. Már nem érezte magányosnak magát, tudván hogy édesanyja maradék életének majd' minden percét az ő felnevelésével töltötte. Ha az égre tekintett, szinte érezte hogy szerető és büszke pillantások vetülnek le rá, hogy a felhők, melyek elszürkítették a csodálatos látképet lenyúlnak érte és ölelésükbe zárják. Tudta, hogy ez volt az utolsó üzenet, az utolsó szó amit a szél elsuttogott számára.

A szó, amelyet hallani akart halálakor. Szeretlek.

A rohanása gyors sétába, végül egyszerű léptekbe váltott, könnyek közt szüksége volt pár pillanatnyi levegővételre, amellyel rendbeszedhette magát. A névleges sírhoz akart rohanni, de tudta, nem az lenne a megfelelő lépés. Abban a lakásban amúgy is elmondott már mindent, amit akart. Megpihent az oltár előtt, és könnyeit hullajtotta a bambusszőnyegbe száradt vércseppekre. A látvány, még ha nem is bizonyult a legszebbnek, végre értelmet nyert. Nem kellett, hogy teljesen elfogadja, az sem, hogy megbocsásson a nőnek akit egyesek Yuunának, egyesek az anyjának neveztek. Elvégre sose tudott volna, de tudta, emléke pont emiatt válik majd oly fontossá; elhatározta, hogy igenis megbecsüli a későbbiekben. Tizennégy hosszú év után végre eljött az ideje, hogy elengedje a történteket. Hogy megbizonyosodjon, hogy nem az ő hibája volt, hogy gyermekkora nem egy puszta hazugság miatt érződött olyan szépnek. Sarkában loholt a pillanat, miszerint a horizontra pillantva kettő alakot kell látnia, s végleg integetni nekik, könnyeit ajánlva fel útravalónak.

Elvégre felfogta, hogy még sírni fog. Ha akkor nem tehette meg, ha akkor egyedül is volt s minden ilyen érzelmet el kellett fojtania magában hogy a magány ne eméssze fel, végre ennek ellenkezője fogadta. Két ölelő, szerető, meleg társ, amint hazaért. Tudta, hogy továbbra is rémálmai lesznek, s a két szülő hiánya a rengeteg szenvedés ellenére úgy fog fájni mintha egy részét vesztette volna el; minden ilyet pontosan jól tudott, s ezért nem is adta fel. Ő maradt egyedül, hogy emlékezzen ezen pillanatokra, a baletteremben eltöltött, nevetéssel teli órákra, a téli hóra, a nyárra amit mindig is gyűlölt hisz olyan izzasztó forróság fogadta; a pillanatra mikor anyja szüntelen egy ismeretlen nevet emlegetett, amint durcásan felfújta az arcát és elfordult tőle gyerekes mérgességeben. A nevet, a hattyút, akit állandóan úgy vélte, imitált. A szabad madarat, aki mindig is kitűnt a többiek közül. A szárnyat, melyet leláncoltak mikor őt elvették tőle, s elengedték, mikor visszaadták számára az elvesztett értékeket.

Így van; a vízben fuldokolt. Ennél jobb kifejezést nem is találhatott volna rá; a fémmé alakult félelmek súlya a mélybe rántotta őt, de a megbizonyosodás nyugalma oly könnyen eleresztette, hogy azonnal felröppent, és szárnyalt. Megtette, amit anyja sosem tehetett.

Az én szép, kicsi hattyúm, hajtogatta. Értelmet nyertek a szavak. Az én boldogságom, az én szabadságom.

Jimin azt kívánta, bárcsak megölelhette volna mégegyszer. Tényleg egyszer, teljesen utoljára. Az talán megbékítette volna lényét, amely összeroskadt az utca közepén s zokogásban tört ki, minden boldogsága ellenére. A kisfiút, aki még mindig nem nőtt fel teljesen, aki oly fiatalon tapasztalta meg, milyen érettnek és felelősségteljesnek lenni; azt, aki egy idő után már nem játszhatott tovább s eldobta önzőségét, egy szó nélkül kitartva elhatározottsága mellett.