⇥ Fate made us ⇤ /VMinKook fanfiction/

⇥ VI.rész ⇤

Ó, hogy mennyire boldog volt! Egyszerűen nem lehetett szavakba önteni az érzéseit. Nem azt a keserűséggel keveredett örömöt, mely nyughatatlan lelkében fortyongott másodpercről másodpercre erősebben, vadabban. Természetesen ha nem lett volna makacs, nem tartja magát elhatározott eszméihez és terveihez ezt ki is mutatja, de így csupán rövid, alighanem egyszavas válaszokra korlátozódtak mondatai. Az egy más dolog, hogy fáradt volt, annak ellenére hogy talán egy egész napot aludt; de hát ki lett volna olyan kegyetlen, hogy elszalasszon egy ilyen lehetőséget? Még akkor is, ha a későbbiekben ezt el kellett volna hagynia.

Magában felhorkantott, hisz érezte, tettei és érzései inkább önzősége okán tartották vissza, nem a féltésvágy és a lassan meg-megrepedő remény miatt. Elvégre tudta, hogy ha úgy hozza az élet, Jeongguk és Taehyung is belekeveredhet valami mocskosabb dologba -amit bár ő minden létező módszerrel inkább halasztani vagy megszüntetni kívánt, nem tehetett ellene. Bárcsak kontrollálhatta volna magát a Sorsot, úgy mennyivel könnyebb lett volna számára! De nem volt ő Isten, nem volt feljebbvaló, csak valaki, aki úgyszint gúnyolhatta, de felül már nem múlhatta az Élet Kerekét.

-Nem vagy éhes? -Taehyung befáslizott ujjaira fogott, mialatt óvatosan homlokára simított, hogy leellenőrizze testhőmérsékletét.- Szerencsére nem vagy lázas. Hívjak orvost? Esetleg szükséged van valamire?

-Nem -felelte. Kissé szárazan, kissé kegyetlenül s ridegen, de egyben elcsuklóan a szomorúságtól. Annyira hozzájuk akart lépni, megölelni őket, ám abban a pillanatban hogy ez bekövetkezik tudta, már nem garantálhatja biztonságukat. Ilyen ez; attól félt, hogy már a történteknek is lesz valami következménye, az a bizonyos személy majd cukkolja, vagy velük próbálja zsarolni őt, ám nem tudott többet aggódni a dolgon. Egyszerű megoldásként szolgált erre a fegyver az oldalán, amely abban a pillanatban bár nem volt mellette, továbbra is jó társként szolgálta őt a veszélyes és bonyodalmas ügyekben. Mindazon dolgok ellenére, hogy kínkeserű sorsát egy pisztoly határozta meg, végül abban lelte a legnagyobb biztonságot is.

Bár Jeongguk bocsánatkérése zengett füleiben, nem tudott nem visszagondolni elcsukló, reszkető hangjára anyja oltára előtt, ahogy pontosan ugyanilyen imákat igyekezett suttogni, remélve hogy a túlvilág nem lesz annyira fájdalmas mint a jelen. Persze akárhányszor a képre gondolt hányinger forgatta fel gyomrát; ez azúttal sem történt másképp, ám tompa tekintettel szája belső falára harapott, elfojtva fájdalmas nyöszörgését.

Ha nem is az érzelmei, a teste abban a pillanatban bizonyára jobban hátráltatta őt a kötetlen cselekvésében; mintha nem izmaiban, hanem ereiben áradt volna szét a fájdalom, akárhányszor csak levegőt kényszerített tüdejébe. Apró tű szúrásaként, kis fogak harapásaként érzékelte bőrén azt a bizsergést, mely egyedül nyakáig terjedt fel, onnantól már valóságos hasító érzéssé vált; ha koncentrálni akart hosszabb ideig bármire is, egyedül a bambulás segítette őt ennek elérésében. De hogy gondolkodjon valami összetettebben; esze ágában sem volt, nem akart, nem is tudott.

Egyelőre elfogadta, hogy jelenléte a jelenben valami olyanná vált, ami nem valós; elvégre nem tudott gondolkodni, így nem mantrázhatta Descartes "Cogito ergo sum" jelmondatát. Tehát nem létezett. Pedig olyan valósnak tűnt, hogy elütötte egy kicseszett teherautó!

-Nevetséges lenne azt kérdezni, hogy esetleg nem fáj-e valamid, úgyhogy ezt nem teszem... -jött egy kisebb, ám annál mélyebb sóhaj, mely akaratlanul is megtapintotta Jimin lelkét, elérte hogy bambulásából kiszakadva a munkából érkezett göndör fürtjeire pillantson. Még mindig barnák voltak, még mindig kiemelték azt a jóképű, cserfes, gyermeki arcot -amely ezen évek alatt inkább vált férfiassá, mintsem maradt igazán az a régi, csalafinta-, emellett a mosolya sem változott, hiába telt el aggodalommal és nehéz sajnálattal. Bár nem akarta ezt látni, nem akarta ismét végignézni egykori szerelme hosszadalmas szenvedését, nem miatta, bánta hogy ezt így szavakba nem önthette, hangként nem ereszthette ki torkán. Azt, hogy annyira jó látni őket, de nem így szerette volna látni őket. Már tényleg csak egy kis idő hiányzott, hisz közel járt, olyan közel, csak még pár év..