⇥ Fate made us ⇤ /VMinKook fanfiction/

⇥ XIX.rész ⇤

-Apuci is hazaér majd?

-Mégis mióta hívod te Jimint apucinak? -nézett az aprócska gyermekre Jeongguk fáradtan. Ki tudja hányadik napon jártak már az elrablás óta, még mindig sajgott arccsontja és izmai is zsibbadtak a hideg okán, amely akkor végigmarta egész testét. Nem igazán tudta ugyanúgy látni azóta a szép hétköznapokat; a tél közeledtével a felettük pihenő kék ég szürkévé vált, ezzel együtt ő pedig melankóliássá, tűrhetetlenné. A munkahelyén nem szóltak hozzá, mikor hazaért üdvözölte Taehyungot és utána bezárkózott, nem akadt kedve a további beszélgetéshez. Idő szükségeltetett a számára, hogy megértse és feldolgozza a történteket, ezt pedig igyekezte oly passzív módon megtenni, hogy az ne befolyásolja kapcsolatait annyira, amennyire megtehette volna.

Nem akart eltaszítani magától senkit, csupán csendre vágyott és megerősítésre, hogy Jimin vissza fog térni hozzájuk.

Talán a félelme okozta ezt a fajta bizonytalanságot, de lehet a bűntudat; későn eszmélt rá, hogy mindezen érzelmeket bizonyára túl jól megérdemelte, így azon dolgozott, hogy átérezze őket teljes mértékben, tapasztalja és talán megértse a magányt, amely a fülei társaságában bontakozott ki azon aprócska, emlékekkel teli teremben.

-Nem tudom -felelte a kislány, miután apja arcára csípett.- De nem ő apuci?

-Ne hívd így, amíg nem engedi meg -puszilt Myung-Hee aprócska orrára halvány, szomorú mosollyal.

-Dehát mielőtt elment, megengedte!

-Valóban? Akkor jó.

-Apu, nem hiszel nekem? -a gyermek felfújta arcát, durcásan, de mivel Jeongguk a fejére tuszkolta a sapkát, amit kölyök létét nem meghazudtolva majdnem egyből leszedett magáról, ki is fújta benntartott levegőjét.- Pedig megengedte mikor játszottunk! Azt mondta hogy még nem lehet, de szólítsam így! Mert vissza fog jönni!

A férfi leeresztette a lábaira a kicsit, segített neki felhúzni aprócska cipőit, megigazította kabátját is, majd felkelt, ő is felöltözött.

-Apu, gonosz vagy!

-Kicsim, hiszek neked -sóhajtott, megakadva sálja fordításában leguggolt elé, pici, kesztyűs kezeire fogott.- Tudom, hogy vissza fog jönni, de az, hogy velünk is marad, még nem biztos.

-Hogy érted? -döntötte el a fejét a kislány kíváncsian, majd a keretben fekvő két nyakékre mutatott, izgatottan.- Azt mondta, hogy mikor visszajön, mindenképp hozza azt is! Hogy-hogy nála van a harmadik?

-Mit szólsz, ha azt mondom, hogy este elmesélem? -gyömöszölte meg a kislány arcát, aki viszonzásként a tettre csupán felkuncogott, kinyújtva karjait, hogy apja vegye fel őt.- El fogunk késni az oviból.

-Nem akarok oviba menni! Apu ma itthon van, miért nem maradhatok én is itthon? -nyafogta, szorosan a fekete hajú nyakába karolva.- Hadd maradjak veled! Lééégyszii! -nyújtotta el, s igaz, ezzel valamennyire meghatotta a férfi lelkét, de nem annyira, hogy az beadja a derekát.

-Egy csomó dolgom van, de mit szólnál ahhoz, ha előbb mennék érted? -simogatta meg hátát, kilépve a bejárati ajtón.- Elmegyünk majd sétálni egyet! Hamarosan esni fog a hó is, mi lenne ha építenénk egy nagy hóembert?

-Apával és apucival? -Myung-Hee olyan hevesen hajolt hátra, hogy Jeongguknak a másik kezét kellett a kobakja mögé raknia, nehogy a kicsi beverje a fejét.- Ugye velük? És lesz szép sárga orra is?

Jeongguk elkuncogta magát, lemondóan rázva fejét.

-Amit csak szeretnél.

-Jó! Szeretlek, apu! -ölelte meg ismét, ezúttal szorosabban, kezecskéivel megsimította a felnőtt hátát, úgy, mint nemrég a másik tette.- Minden rendben lesz, ne legyél szomorú, jó?