⇥ Fate made us ⇤ /VMinKook fanfiction/

⇥ IX.rész ⇤

Talán mégis jobb lett volna elszívni azt a kibaszott füves cigit? Ez volt az első gondolat, amely megfogalmazódott Park Jimin ködös, fáradt elméjében. Már csak a látszat kedvéért nyögött, egyáltalán nem érezte jól magát, de legalább a fájdalom elterelte a figyelmét minden csúnya, rossz lelki dologról. Be kellett vallania magának hogy minden egyes mozdulatával, szavával és cselekedetével önmagát hazudtolta meg, de ezzel ellentétben az elméje nem engedett számára mást mintsem az ilyen negatív, gyűlöletes gondolatokat.

A saját bőrén tapasztalta, hogy a szív nem megbízható mikor döntésekre kerül a sor, hogy hagyhatta hát volna, hogy mégis így történjen? Nem, minden egyes gyenge érzelmet, mely mellkasában lapult éles fegyverré kellett csiszolnia, majd megfordítania és ugyanabba a lélekbe szúrni, amely létrehozta őket. Saját magát kellett hibáztatnia és gyűlölnie, nem a Sorsot, nem valami felfoghatatlant hanem igenis a természetét, a tényt hogy szimpla történések befolyásolták, mikor rendíthetetlen esküt tett és fel sem állt az asztaltól amíg rosszul nem lett a kezéből csordogáló vére látványától. Egyszer már öngyilkos is lett majdnem, mit számított egy ilyen kis megingás? Iszonyat dühös volt, de leginkább -ahogy lennie is kellett- önmagára; ezzel elterelte a figyelmét a kellemes bizsergésről, a vágyott érintésekről és szavakról, melyek a füleiben visszhangzottak napokkal később is.

"Kérlek, csak maradj itt..."

-Megint elkalandoztál -ha nem lett volna elég erős a rántás, valószínűleg ki sem szakad a gondolataiból, de így, hogy a férfi a tincseibe tépett és erőből felhúzta magához, még könnyek is kerültek fátyolos íriszei elé.- Miért nem mondod el kedves pszichológusodnak, mi bánt?

Hiába volt jó alkata, hiába volt kedves hangja s bánt jól szavaival, Jimin valahogy nem tudott kényelmet találni Dieter, a német elmedoki társaságában. Valószínűleg azért, mert túl jól értett a szakmájához és kisujját alig kellett mozdítania eleinte, hogy a naiv, bízni merő énjét a fiatalnak egy pillanat alatt manipulálja és magához láncolja, pont mint az álnok kígyó az ártatlan áldozatával szemben. Igaz, hónapok óta tartó kapcsolatuk legelején kiderült már a szőkeség számára mindez, ám végül úgy döntött, hogy folytatja a viszonyt, hisz a pszichológus mindennel törődött, csak vele nem; már nem a pénztől függött a kontaktjuk, hanem az élvezetek óráitól, attól, hogy hányszor juttatják egymást a csúcsra vagy éppen hányszor tesz Jimin a kedvére. Őt mindez nem zaklatta fel, hisz minden igénye csupán ennyi volt; érezni valakit anélkül, hogy megkérdőjeleznék tetteit. Talán csak azért vélekedett így, mert gyűlölte önmagát, gyűlölte az álarcot melyet annyit hordott, hogy már bőréhez nőtt és képtelenné vált levenni; gyűlölte azt az ént, aki mindig is volt ám lenni sosem akart.

Nem kellettek bizonyítékok, papírok arról hogy depressziós, hogy magányos, hogy őrült és kezelésre lenne szüksége. Mindezt akkor is észrevette volna ha az első adandó küldetésen megvakul; de mégsem tett ellene, hisz tudta, ő választotta az egyedüllétet, a bezártságot, az elszigetelődést a rossz elől.

De hát mi történt a jóval? Jimin lelke zokogni kezdett a kérdésre, s csak ismételgette; tényleg én akartam ezt? Nem, kapta a választ. Ebből ő valójában sosem akart semmit, csak egy szerető családot, egy kis melegséget és legalább egyvalakit, aki a vérvonalából végül életben marad hogy az unokáit megünnepelhesse; s mi lett a vége? Apja, anyja halott, de egyikük sem olyan békés és nyugodt módon, mint ahogy lennie kellett volna.

Ismételten sírni támadt kedve; de ezúttal azért, mert az emlékek olyan melegnek bizonyultak, hogy szinte túlszárnyalták a testében keletkezett fizikai fájdalmakat. Oh, az a csodálatos ölelés édesanyjától, vagy az első, közösen megtett balettlépések, azok a vicces nyári grillezések a kabócák zaját hallgatva, a dinnyeevés, a gondtalan gyerekkor.. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak visszatérhetne, a következőben pedig már azt hogy bárcsak akkor véget vetett volna mindennek; mert a magányt, amit érzett, tudta jól hogy pont ezen emlékek teszik olyan súlyossá, méllyé. Ha nem lett volna tragédia az életében, ha a legnagyobb gondja az lett volna hogy az új szerelme visszautasítja vagy épp csalódik az első alkalma elvesztésekor mit sem számított, de nem élvezhette volna legalább még egy kicsit azt a szeretetet s közelséget, melyet gúnyosan elvett tőle a Sors fintora?