Utálatos főnök

39. Rész

MIRA SZEMSZÖGE:

Segítetem anyának vacsit csinalni. Nagyon jól elbeszélgetünk. Sokat nevetünk is. Hiányzot már az anya-lánya beszélgetések. Nekem mindig jó volt anyával a viszonyom. Laura után õ volt az az ember akivel mindent megosztotam. Persze apával is jó a kapcsolatom de vele mégis más. Nem tudtam vele olyan lányos dolgokról beszélni mint például a fiúkról. De ettõl függetlenül imádom õt is.
Majd apa is haza jött és Tim is. Le ültünk együtt vacsorázni mint egy család. Meg kell tudnom hogy Tim miért lakik nálunk.

-Kicsim, ma fontos dologról kell beszélnünk...
-Oh mi az? Nagyon komolyak vagytok.
-Mert ez nagyon komoly téma.
-No jó akkor hallgatlak titeket.
-Fuh, mondjam én?
Apa nézzet anyára aki bólintot, komolyan mi van itt?!
-Nos..
-Apa mond már!
-Biztos tudni akarod hogy Tim mit keres itt, miért van itt. És erre a valasz az hogy Tim a...
-A????
-Bátyád.
Mi van?! Most ugye csak rosszul hallotam. Nem azt mondta ugye hogy a bátyam. Ez valami rossz vicc.
-Tessék??
-Mira kedvesem, 16 éves voltam amikor teherbe estem, nagyapád azt mondta hogy ha nem adom örökbe akkor intézkedik róla hogy meghaljon. És ezt nem engedhetem. Így amikor megszületett örökbe adtam. Apádal nagyon sokat gondoltunk rá és amikor megtudtam hogy itt van Párizsba és hogy tūzoltó lett azonal fel kerestük és hát befogadtuk.
-É-én ezt nem hiszem el..és te tudtad Tim?
Nézztem a fiúra aki csak le tette a fejét.
-I-igen, sajnálom Mira.
-No jó nekem ez sok volt mára..
Majd fel álltam és az ajtó felé vettem az irányt.
-Mira most hová mész?
-Nem tudom, csak inen el.
Fogdtam a kabátot és kimentem a lakasból. Sötét volt, szép csillogas volt az ég. Nem tudtam hogy merre megyek, csak mentem. A telefonom egyfolytába csörgöt de nem vettem elõ és nézztem meg ki az. Nem volt kedvem senkihez. Elegem lett mindenkibõl és mindenbõl. Elegem lett Daniból, Laurából és a szüleimbõl. Eddig õk voltak a példaképeim de most már..nem. Harakszok rájuk hogy csak most mondták el. És Timet nagyon sajnálom. Mindig is akartam egy tesót de nem így. Hogy 23 éves koromba tudom meg hogy van egy bátyám. Azt sem tudtam merre megyek csak mentem. Addig mentem amíg el nem értem egy erdõs részhez. Nem érdekelt hogy sötét van vagy hogy bármi megtámadhat, egyenesen az erdõ felé vettem az irányt. Mentem és mentem. Egy kicsit féltem de nem annyira. Csak arra gondoltam hogy mit tettek velem a szüleim és Timmel és ettõl nagyon dühös lettem. Addig mentem amíg el nem értem egy kis házikóhoz, nem lakhat itt senki szerintem mert romos volt. Vele szembe pedig volt egy tó is. Le ültem a földre és csak bámultam magam elé. Nagyon sokra nem emlékszem mert aztán le feküdtem és elnyomot az álom.