KIM TAEHYUNG FF. (BTS)

♡17.♡

- Jungkook... Előbb beszélni szeretnék...

- Mondd. - sóhajtott egy nagyot.

- Mi ütött beléd...? Utálnod kéne... - nyeltem egy hatalmasat.

- Ohh, ne aggódj, utállak is. - suttogott.

.
.
.

- Mi...? - húztam össze a szemöldökömet.

- Nyugi már, viccelek. Figyelj... Rohadtul bejössz. Tudom, hogy vonzódsz hozzá. De azt is tudom, hogy szenvedsz miatta. Ez egyértelmű. Egyszer rá fogsz jönni, hogy ő nem jó neked, és szeretnék ott lenni akkor is melletted, hogy támogassalak. És igen, tudom, hogy megőrültem... - nevetett már a végén a fejét fogva, majd láttam, hogy végig folyt egy könnycsepp az arcán. Várjunk... Most sír...?

- Ne ne ne, Jungkook... - akasztottam a zacskót egy kabát tartóra és a fiú arcára tettem a kezemet. Végig simítottam rajta és felemeltem, hogy a szemembe nézzen.

- Tudom, hogy csak rád erőltetem magam... Én... Sajnálom... Nagyon beléd szerettem... - motyogta halkan és végig a szemembe nézett.

- Jungkook, ne sírj... Ez abszolút nem a te hibád... - húztam magamhoz szerencsétlen, elernyedt testét, ami ugyan így is izmos és feszes volt, most mégis jobban hasonlított egy elanyátlanodott kisgyerekre. Fejét mellkasomra hajtotta és úgy szipogott, arca és szemei tiszta pirosak voltak. Nem sajnáltatni akarta magát. Tényleg szeretett.

- Szeretlek... - sírta ki és szorosan a derekam köré fonta karjait.

- Én is téged... - könnyeztem már én is, rossz volt így látni. Egy életvidám csodagyereket 4 nap alatt tönkre tettem azzal, hogy megjelentem és nem bírtam megülni a seggemen egy kis élvezetért. Minden az én hibám.

- Ha... Nem akarsz... Inkább mondd meg, még most... Aztán... Valahogy túl lépek... Vagy nem... - sóhajtott egy nagyot, szipogva, és kicsit elhúzódott tőlem.

- De akarom. Itt essen rám egy kurva zongora, ha megint megcsallak! - fogtam kezeim közé arcát és halványan mosolyogtam. Őszintén, az utolsó emberként sem akartam Taehyunggal lenni, gyűlöltem azért, amit tett velem, amiért rávett azokra és amiért miatta csaptam be Jungkookot.

- Akkor... Béke? - mosolygott ő is olyan halványan mint én, reménnyel tele, felmutatva kisujját, hogy esküt tegyünk.

- Béke - fogtam meg enyémmel az ujját, majd hüvelykujjunkat össze érintve megpecsételtük az eskünket. Szorosan magához ölelt, most én voltam az ő mellkasán.

- Uuu, indulás! - szólalt meg, mire dermedten néztem fel. Soha nem voltam még repülőn, eléggé kiakasztott, hogy elindult.

- JUNGKOOK - sikoltottam és azonnal hozzá bújtam, mire csak kuncogott.

- Nyugi kicsim, semmi baj, oké? Vigyázok rád...

- HA LEZUHAN KURVÁRA NEM TUDSZ VIGYÁZNI RÁM! - visítottam mint egy eszelős és sírni kezdtem a mellkasán. Nem mertem felnézni, féltem, ha megmoccanok, a repülő is velem együtt moccan és leesünk. Jungkook nyugodt volt, a hátamat simogatta.

- Hé, Gumimaci, higgadj le - szólalt meg Taehyung hangja mellőlünk, erre már felnéztem. A mellettünk lévő helyek egyikére telepedett, az ablak mellé, ahogyan én, mellette Jimin ült, hogy közel legyen hozzánk.

- Fogd be a szád, Taehyung. Ez nem a te alkalmad, hogy megszólalj! - morgott rá Jimin.

- Minden esetre abba hagyta a bőgést, nem úgy, mint neki. - nevetett és az ablakon bámult kifelé.