Ugyanazok de mégis mások

Rémálom

Itt vagyok a Mikaelson rezidenciánál de valamiért ez most máshogy nézz ki mint eddig. Sötétebb. Fel mentem az emeletre egyenesen a szobámba. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót majd pedig leültem az ágyamra. Nem sokkal később meghalottam ahogy kinyílik a bejárati ajtó. Egyre közelebb hallottam a lépteket de mielőtt megnéztem volna hogy ki az hirtelen valaki elkezdtett dörömbölni az ajtómon. A hirtelen hangtól összerezzentem és lefagytam. Mozdulni akartam vagy kiabálni de nem tudtam semmelyiket sem tenni. E helyett egy helyben álltam és néztem ahogy betöri az ajtómat puszta kezével és kitépi a helyéről. Nem hittem a szememnek amikor megláttam hogy ki áll előttem. De hiszen halott, ez hogy lehetséges? Mikael állt előttem teljes élet nagyságban. Az arcát és a ruháját vér borította a szemei meg szikrát szórtak felém. De hiszen nem csináltam semmit sem! Miért haragszik rám? Miért gyűlöl engem ennyire?! A szemem a kezében lévő fejre vándorolt. Uramisten! Ez Klaus feje! Édes Istenem kérlek mond hogy rosszul láttam. A szememből végtelen mennyiségű könny távozik de egy hang sem jön ki a számon. Mikael lehajította Klaus fejét a földre majd pedig elkezdett felém közeledni.
- Most pedig te jössz! - felelte vigyorogva majd egy gyors mozdulattal a fejemet eltávolította a testemtől.

- Vanessa! - érzem hogy valaki a vállamat rázza. - Ébredj fel! - hallom Kai kétségbeesett hangját.
Hirtelen felpattantam és elkezdtem sírva fakadni. Két kart vettem észre amik körbe fognak és Kai mellkhasához szorítanak.
- Nincs semmi baj! - próbál Kai nyugtatgatni de nem sok
sikerrel. - Csak rémálom volt! Itt vagyok!

Csak rémálom volt! Kai hangja vízhangzik a fejemben és próbálom megemészteni. Csak rosszat álmodtam. Lehetetlen hogy ez megtörténjen hiszen Mikael halott. De miért tűnt ilyen valóságosnak? Az álmok nem szoktak ilyen valóságosak lenni ugye? De még ha igaz is lenne akkor is lehetetlen lenne. Muszáj lesz lenyugodnom. Csak beszív, kifúj. Nincs semmi baj, biztonságban vagyok.

Pár perc kellett ahhoz hogy végre sikeresen lenyugodjak. Be kell vallanom hogy biztonságban érzem magam a közelében ami eléggé fura ahhoz képest hogy megölte az egész családját és a gyülekezetét. Fura belegondolni hogy az elején még ki nem állhattam őt és a halálát kívántam most meg már ő tartozik hozzám a legközelebb.

Nem akartam megszakítani az ölelésünket mert annyira kényelmes a karjaiba lenni de muszáj volt különben örökké így lennénk. Rá pillantottam és a szeméből sütött az aggodalom. Megsimogatta az arcomat majd pedig csókot lehelt a homlokomra.
- Jól vagy? - kérdezte egy kis idő után.
- Persze nincs semmi bajom. - feleltem neki mosolyogva.
- Vanessa tudom hogy ez nem igaz. - gondolat olvasó vagy mi a franc? - Mi zaklatott fel ennyire? Mit álmodtál? - kérdezte kíváncsian.
- Nem akarok róla beszélni! - feleltem neki idegesen.
- Akkor hogyan akarod hogy megértsem az előbbi
kirohanásodat? - Hogy kirohanásomat?!
- Ki mondta hogy azt akarom hogy megértsd?! - mondom neki hitetlenkedve. - Rosszat álmodtam. Miért te talán sosem álmodsz rosszat?
- Képzeld ilyet nem! Te konkrétan rettegtél amikor felkeltél sőt még azután is és nem tudtam és még mindig nem tudom hogy hogyan kezeljem az ilyen helyzeteket. - mondta majd megfogta a kezemet és a szemembe nézett. - Amikor megláttam hogy mennyire kivagy akkor legszívesebben az összes fájdalmadat áthelyeztem volna magamba. A szívem szakadt meg amikor megláttam ahogy szenvedsz. - felelte suttogva.

- Neked van szíved? - próbáltam feloldani ezt a hangulatot.
Kai a beszólásomon elnevette magát majd pedig megcsókolt.

A mai napra úgy terveztük hogy elmegyünk a Wickery hídhoz és egy kicsi városnézésre de a reggeli eset után végül úgy döntöttünk hogy az egész napot a Mikaelson rezidenciában töltjük. Sajnos a Motelt el kellett hagynunk mert tömérdek hullát hagytunk magunk után és nem akartuk eltüntetni a testüket mivel hogy túl macerás lenne. De mindegy is jelenleg Kai-t nézem aki a konyhába szorgoskodik és jobbnál jobb ételeket készít. Én 1000 évem alatt nem tanultam meg főzni mert úgymond elvoltam kényeztetve hála a vámpírlét miatt. De Kai-nál más tészta. Ő élete legtöbb részét a börtönvilágba töltötte ahol az ember egy idő után megtanul magáról gondoskodni. Például megtanul repülőt vezetni. Az előbb mesélte hogy Bonnie-t kiütötte majd pedig felvonszolta egy repülőre és elvitte egyenesen Portland-be. Ó mennyire lettem volna Bonnie helyébe. Talán egyszer megkérem hogy repítsen el valahova ahol csak mi vagyunk és senki más. A gondolataimból Kai hangja szakított ki aki felém sétálva elém rakott egy tál Carbonara spagettit.

- Parancsoljon hölgyem! - felelte majd pedig a velem szembe lévő helyre leült.
- Isteni illata van! - mondtam majd pedig elkezdtem enni. - Ez nagyon finom! - mondtam neki tele szájjal.
Kai elkezdett nevetni gondolom ahogy kinézhettem. - Ha ennyire szeretet a tésztás ételeket akkor legközelebb sima spagettit fogok csinálni neked.
- Isten ments tőle! - feletem neki azonnal. - Utálom a spagettit.
Kai úgy nézett rám mintha szellemet látott volna majd pedig megszólalt.
- Hogy hogy nem szereted a spagettit hiszen az a világ egyik legfinomabb kajája. - mondta nekem mintha egy tényt közölne.
- Inkább a világ egyik legundorítóbb kajája. - mondtam fintorogva.
- Vanessza ne akard kihúzni nálam a gyufát? - mondta tettetett fenyegetőzéssel.
- Miért akkor mi lesz ha kiakarom húzni a gyufát? - kérdeztem tőle vigyorogva.
- Akkor Carbonárás lesz az arcod. - felelte egyszerűen.

Adott nekem most egy ötletet. Fogtam és a vámpírgyorsaságomnak hála a fejét a spagettibe nyomtam. Jézus Istenem lekellene videózni ezt a fejet. Tiszta fehér szószos az egész arca. Abban a pillanatban amikor megláttam rám jött a röhögőgörcs. Pár másodpercel később megéreztem a kezét a derekamon majd egy hirtelen lendületből felkapott és a vállára dobott. De még így sem tudtam abba hagyni a nevetést mert elképzeltem hogy ez hogyan is nézne ki kívűlről. Egy jeti felkapott.

Hirtelen megállt és a kanapéra dobott majd pedig rám nehezedett.
- Most pedig visszakapod! - Majd pedig elkezdett összevissza csókolgatni amíg az én arcomat is belepte a fehér szósz.
- Kai elég! - mondom neki nevetve.
- Ebből sosem elég! - mondta majd pedig a mosolyomra
mutatott. - Annyira jó téged vidámnak látni. - mondta majd pedig megcsókolt. Szenvedélyes csókoltam vissza és most már az sem érdekelt hogy mindenem szószos lesz.

Egy ideig csókolgattuk a másikat majd hirtelen megszólalt a telefonom. Mind a ketten felhorkantva váltunk el egymástól és Kai a fejét a vállamba temette.
- Ahhj ki az? - kérdezi idegesen.
A kanapé melletti asztalon hevert a telefonom ezért nyújtózkodnom kellett amíg el nem értem. Rá néztem a képernyőre majd pedig értetlenkedve bámultam a telefonomra.
- Klaus az. - feleltem döbbenten mert sosem szokott engem hívni.