Léna

(19)

"Szia, szivi! Itt kereslek, de jól eltűntél..... gyors' leráztam a managert és visszatértem a "tett" színhelyére de nem látlak, merre vagy? B"

Oh, hogy a fene essen bele - és még ennél is sokkal cifrább, de nem papírra való káromkodások nyomultak a fejemben, majd' felrobbantam. Ha nem jövök el! Akkor Brandon ölelhetne azóta!! És hát, milyen furcsa ez a hirtelen jött bizalom, hogy megosztja velem a telefonszámát...... Még mindig tündérmese, és hát mit kéne válaszolni?

"Ne hari, de el kellett jönnöm a tett színhelyéről. Mivel kocsival jöttünk, nem rajtam múlt a dolog, pedig minden vágyam veled lenni!"

"kitalájuk még azt, akár holnap elugorhatnál hozzám, és együtt töltünk egy kedves napot, na?"

"Bocsi, de vidéken élek, nekem nem egyszerű ez......"

Uramatyám, azt hiszi valami kis pisis vagyok, de most mit írhattam volna? Komolyan, beleőrülök, hogy ennyire szörnyű ez a szituáció, végre az történne velem, amiért élek! És erre tessék, nem lehet megvalósítani, a legnagyobb álmom ugrik a kútba és én csak itt állok és nézem, hogy megteszi, még szurkolok is neki!

"ooooh, írd meg merre laksz, és kitaláljuk, ok?"

Miii? Csak néztem, azt hittem nem látok jól! Hogy Brandon, Brandon, idejönne a városunkba, hozzám? Képtelenség!! De megírtam neki, és lám a válasza az volt, hogy délután leugrik, mondjak valami jó helyet és ott találkozunk. Törtem a fejem, hogy ugyan hol találkozhatnánk..... Mert hát otthon nem lehet, hiszen Brandon felnőtt, anya kitérne a hitéből, hogy milyen pasim van. Igaz, hogyha valóban összejönnénk, akkor mégiscsak be kell mutatni a családnak, de ez még várhat, nem rögtön otthon kéne! És nem is valami frekventált helyen több okból is, hiszen ő azért egy híresség, még ha rétegzenét is játszanak, de akkor is felismerik szerintem, és én nem úgy akarok vele lenni, hogy a csajok csüngenek rajta hanem, hogy csak az enyém legyen!! Mivel szerencsére egészen jó idő van még mostanában, arra jutottam, szabadtéri program kellene nekünk, van egy kis erdős rész pici tóval, ahol annyira nem szoktak sokan lenni, padok is vannak, ott le lehetne ülni aztán a későbbiekben kitalálni hogyan tovább.....
Ezt röviden meg is írtam neki, a lelkem mélyén lemonvda róla, hiszen egy felnőtt ember nem akar úgy bujkálni a parkban meg itt-ott, mint egy tidédzser, esetleg titkolva kivel találkozik...... És hát, ha őszinte akarok lenni, csak a szüleim miatt tartok tőle, hogy meglátnak, hiszen a büszkeségtől széthasad a mellkasom, hogy kivel találkozom!! Atyaég, nem bírom befogadni, felfogni még mindig!
- Hát te meg min somolyogsz ott hátul? - riadtam fel Sándor kérdésére, aki a visszapillantón keresztül nézett rám vizsgálódva.
- Semmi, csak egyik barátnőmnek számoltam be, mennyire szuper élmény volt ez a koncert! - füllentettem, az igazságot még ráér feltárni, annak még a magva csak éppen csírázni kezdett valahol, még az is lehet, hogy semmi sem lesz belőle, egyszer csak arra eszmélek, hogy valami delíriumban képzeltem el, álmodom és a keserű valóság még sokkal cifrább lesz, mint gondoltam, pedig olyan jó volna már, ha kilábalnék a lúzer szerepéből, és végre olyasmi történne velem, ami boldoggá tesz! És igen, éppen így gondolom, mert engem nem érdekel, mások mit gondolnak, elsősorban saját magam számít nem az, hogy mások szemében lúzer vagyok-e. Hanem az, hogyha lúzer vagyok nem vagyok boldog, és olyan nagyon régen voltam már az! Még talán gyermekkoromban, mikor minden más az ember életében, mert ugyan akkor sem voltam tele baráttal meg ilyesmi, de egy gyerek másképp fogja fel a dogokat azt hiszem.... Ott voltak a szüleim akik foglalkoztak, játszottak velem, és nekem ez éppen elég volt. Ilyesmi gondolatokkal szenderedtem el végülis a hátsó ülésen, az autó és nagybátyámék monoton duruzsolásától, hogy félálomban jöjjek rá hogyan tovább..