Léna

(13)

Aztán ott is hagyott, engem meg az ájulás kerülgetett. Még mindig nem akartam elhinni mi történt. Nem tudom mennyi ideig állhattam ott mozdulatlanul kezemben a sörrel.
- Bocsi, jól vagy? - riadtam fel egy kérdésre, és egy helyes srác nézett a szemembe zöldes pillantásával, miközben összegumizta hátközépig erő szőke haját. Azt hiszem tátott szájjal nézhettem rá.
- Uh, bocsi, elkalandoztam, vagy csak már nem kéne ez a sör. Nem kéred? - néztem végig csupasz mellkasán, melyre játékosan tapadt néhány hosszú hajszál; szinte csöpögött róla az izzadtság.
- Dehogynem, nagyon kimelegedtem - vette át a sört. - Itt voltál az előző koncerten? - kérdezte, miközben félrebiccentett fejjel tanulmányozott.
- Jaj nem, pont vége lett, mire megérkeztünk. De engem az előzenekarok amúgy sem érdekelnek, kizárólag a Lélegző Moha miatt vagyok itt.
- Oh, pedig a Black Noise sokkal királyabb banda - villantotta rám "sokfogú" vigyorát.
- Black mi?
- Hát az előző zenekar. Ők a haveromék!
- Á, te és a színtiszta elfogultság - nevettem. - Na jó, megyek megkeresem nagybátyámékat.
- Ha van kedved zúzhatunk együtt a LM-re? - kacsintott is mellé.
- Te tudod, én első sorban leszek.
- Látjuk még egymást - mondta mosolyogva - és köszönöm a sört - emelte felém a dobozt. - Amúgy Krisztián vagyok, azaz Krisz!
- Igazán nincs mit! Amúgy Léna!
Elindultam visszafelé, tényleg meg kell keresnem Sándorékat. Közben alig tértem magamhoz. Mi a fene történik velem? Meghív álmaim netovábbja, Brandon? Aztán azért Krisz is megér egy-két ajtócsapkodást! Nagyon helyes srác, és ezt még így is észrevettem, hogy annyira, sőt egyáltalán nem érdekelt, hiszen az én szemeim előtt csak Brandon lebegett. Egyszerűen nem hiszem el! Brandon meghívott? Ennyit jelent a dögös szerelésem? Vagy csak álmodom?
Közben visszaértem a bejárathoz, ahol elváltam Sándoréktól. Ők még mindig a közelben voltak, egy sörsátorban üldögéltek egymással szemben.
- Na, mi a helyzet? - nézett rám Sándor. - Láttál valami érdekest?
Majdnem megszólaltam, de hirtelen meggondoltam magam.
- Nem annyira, az előzenekar most fejezte be a koncertet, de csak páran lézengtek..
- Az nem sok..
- Ugye első sorban leszünk? - kotyogott közbe Nikol kicsit nyávogós hangján.
- Persze, szívem - nyomott egy puszit a feje búbjára Sándor.
Kissé elfordultam, s arra gondoltam, én sem leszek már sokáig egyedül, majd meglátják a koncert után. Mindig csak kinevet mindenki mikor mondom, hogy Brandon életem szerelme, és örökre együtt leszünk vele. Új, ismeretlen érzés kerített hatalmába. Nagy izgalom, mikor olyan dolog közepében vagyunk, hogy el sem hisszük, hogy ilyen lehetséges. És próbálunk mindent ekraktározni, hogy majd ha megtörténnek a dolgok később mindent vissza tudjunk idézni, mert mindenre kellemes lesz visszagondolni.
- Léna? - szakított ki töprengésemből Sándor hangja - Vagy te innen hallgatod a konceret? - húzta fel szemöldökét.
- Nem, dehogy! - hát igen; nagyobb koncertek esetén érdemes időben elfoglalni helyünket, míg van olyan.. Így aztán csatlakoztam a már asztal mellett álló nagybátyámékhoz.
Így aztán hármasban indultunk a színpad felé. Már valóban kezdett kirajzolódni előtte a rajongótábor. Pedig még csak a hangolást sem kezdték el. A kordon előtt már végig állt egy-két sor ember, a mögöttes térben kisebb-nagyobb csoportokban várták már a koncertet a lassan leereszkedő alkonyatban. Gombamód jöttek elő az alatt a rövid idő alatt, míg Sándorékkal voltam. Szerencsére az eső már elállt, a felhők széthúzták nehéz függönyüket az ezüst fénnyel kacsintó holdsarló és a Vénusz előtt. Hűvös lesz az éjszaka, de legalább nem esik. A koncert alatt a tömeg majd meleget ád, mikor majd egy testként mozdul a zene ütemére.
Beálltunk középen a kordon mögött, de sajnos csak második sor. Éppen el is gondolkodtam, hogy majd valahogy előrébb kéne tolakodni, közvetlenül a kordonhoz, hiszen látni akarom Brandont. Akarom, hogy lásson Brandon. Éppen idáig jutottam a gondolataimban, mikor egy kéz nehezedett a vállamra.