Ígérem mindhárman kellettek

8. Fejezet

Reggel korán keltem, lezuhanyoztam, reggeliztem, fogat mostam, átnéztem, hogy mindent bepakoltam e. Búcsút vettem a lakásomtól, kifelé vettem az irányt, bőröndömet magam után húztam a folyosón. Mindent bepakoltam a kocsimba, ezt követően már csak a teszt központban álltam meg.
Kitöltöttem egy papírt, majd vártam a soromra. Egy hosszú, fehér pálcával vettek mintát, ami kellemetlen volt, de kibírható. Visszaültem az autómba vártam az eredményre, tudom, hogy negatív lesz a teszt ugyanis nem vagyok beteg, mégis izgultam.
Frissítettem az e-maileket az eredmény bármelyik percen belül megérkezhet. Ültem az autóban és csak vártam míg megkaptam az e-mailt, gyorsan megnyitottam örömmel olvastam, hogy negatív a teszt eredményem, egy kő esett le a szívemről. Beindítottam az autót, kapcsoltam valami pörgős zenét, majd elindultam az árvaházhoz. Út közben énekeltem, a teszt eredményét követően teljesen energikus és boldog voltam, ez egy jó nap lesz.

Összeszedtem a kis csomagot, amit hoztam a gyerekeknek, csokit valamint cukorkát. Édesség nélkül el sem jövök, tudom mennyire szeretik, meg azt is, hogy ritkán kapnak ilyesmit. Kiszállok az autóból ránézek az épületre nem olyan, mint egy tipikus árvaház, nagy kertje van ami csupa virág, fák, maga az épült pedig fehér, tiszta, rendezett egyáltalán nem lehangoló, de mégiscsak egy árvaház.
Beérve az épületbe Anna nővér jön felém mosollyal az arcán, a csomagot máris elveszi.
-Dicsértessék a Jézus Krisztus!- köszönök Anna nővérnek.
-Mindörökké! Ámen! Jöjjön, már vártuk.- kedvesen utasít, Anna nővér a legkedvesebb ember akivel hála találkoztam, ő valóban szívén viseli a gyerekek sorsát, gondoskodik róluk amíg itt vannak, sőt néha támogatja őket akkor is ha már elkell menniük a 18 éveseknek.
-Sajnos, érkezett náluk hét gyerek pluszba. Ráadásul testvérek. Úgy szedték őket össze egy kis kunyhóból. Ruha nélkül érkeztek meg a kisebbek. Természetesen alultápláltan.- meséli szomorúan. Elborzadok, hét gyerek az nagyon sok.
- Mi történt velük?- aggódva nézek a nővére.
-Apjuk sose volt, az anyuk pedig meghalt, daganatos volt, Isten nyugtassa!
- Hány éves a legkisebb?- kérdezem egy kis idő után.
-Kettő, olyan édes kisfiú. De nagyon sovány, úgy itta a tejet, majd megfulladt. Rémülten hoztak ide őket. Kaptak enni, inni, megfürdettük szegényeket. Sikerült meg is nyugodniuk. A legnagyobb tizenegy éves, egy kislány, kézzel lábbal ragaszkodott kisöccséhez, alig engedte a gondozókat, hogy rendbe tegyék.- magyarázza tovább, egyre rosszabbul érzem magam. A gyerekek szenvednek a legtöbbet, azt sem tudják miért vannak itt, keresik a válaszokat, a szülőket. Megállítom Anna nővért megfogom a kezét, sötétbarna kedves szemébe nézek.
-Őn nővér olyan jó ember.- rámosolygok.
-Akárcsak maga Jana.- válaszolja, szeretném ezt hinni, de nem vagyok benne biztos, ha jó is vagyok olyan jó ember biztosan nem, mint Anna nővér.
- Köszönöm és a gyerekek nevében is.- teszem hozzá. A társalgó egyre közelebb van hallom ahogyan a gyerekek vihorásznak, játszanak. Belépünk a terembe, csend lesz egy percre, majd folytatják a játékot.
- Csend legyen, egy pillanatra!- harsogja túl a zajt egy másik nővér. -Vendég érkezett, illően köszöni és felállni.
A gyerekek úgy tesznek, felállnak, hangosan köszönnek. Kértem tőlük, hogy ne csináljak ezt, de a nővérek nem engedtek ebből. Köszönni kell, a tiszteletet is meg kell adják, evvel védekeznek.
-Jana!- vékony hang kiabálja a nevemet, tudom kihez tartozik. A szememmel keresem Camillat. Hirtelen megpillantom, amint felém fut, elkapom felemelem, megölelem szorosan.
-Szia Camilla! Hogy vagy?- kérdezem.
-Jól vagyok, örülök, hogy eljöttél ma.- a hajammal játszik. Talán Camillaval töltöm a legtöbb időt idebent, sajnos az ő szüleiről semmit sem tudni, egy kórház inkubátorában találtak rá néhány hónapos korában, azóta itt van. Nem tudni miért tették ezt vele a szülei, de csodaszép kislány, okos is. Egyik kezén három ujja van, tudom e miatt sokan csúfolják. Sokszor sírt nekem, pedig mondtam ő így különleges.
- Persze, hogy eljöttem. Alig vártam már, hogy találkozzunk.- pillantok rá. Elpirult.- na és persze a többiekkel is.
A nővérek ebéd után kiosztják az édességeket, előtte viszont a gyerekeknek gondosan el kell pakolni a játékokat, természetesen én is segítek. Plüssöket pakolom el amikor megpillantok egy kislányt aki csak ül az asztalnál piros ceruzával a kezében, nem ír, nem rajzol, csak fogja azt, még egy papír sincs előtte. Nézi ahogy a többiek pakolnak, olyan szomorú a tekintette, hogy biztos vagyok benne, ő csak egy új lehet. Össze szorul a szívem, próbálom lenyelni a gombócot ami felkúszott a torkomba. Nem akarok sírni, de egy ilyen helyen nehéz megállni.
- Ő az a lány akiről meséltem, Hanna a neve.- súgja oda Anna nővér.
-Annyira megtörten fest.- vallom be őszintén. Anna nővér is bólint egyetértően. - Oda megyek hozzá.- jelentem ki. Elindulok Hanna felé, létérdelek elé, hogy egy magasságba legyen a szemünk. Nem szól semmit.
- Szia én Jana vagyok.- szólalok meg a legkedvesebb hangomat elő véve. - Téged, hogy hívnak?- a lány elnéz mellettem. Továbbra is csak a ceruzát szorongatja.
-Tudom, milyen nehéz itt. De tőlem nem kell félned, sőt itt bent senkitől sem. Jó emberek vesznek körül. Nézd mi van nekem.- kiveszek a zsebemből egy csoki szeletet, oda nyújtom neki. Rám néz, méreget, végül elveszi a csokit, zsebre teszi.
- Köszönöm.- feleli halkan, felcsillan a szemem, hogy végre hozzám szólt.
- Nagyon szívesen.- válaszolom.
- Te is itt nőttél fel?- szegezi nekem hirtelen a kérdést. Nem is tudom mit feleljek olyan hirtelen ért a kérdés. De az őszinteség talán segít.
- Igen, én is ilyen helyen nőttem fel. De ott nem volt ilyen szép.- remeg a hangom amikor válaszolok, nem szívesen beszélek erről. Valóban árvaházban éltem egy ideig, végül engem elég hamar örökbe fogadtak. Ezt nem szeretném elmondani neki, az itt levő gyerekek néha egész gyerekkorukat itt töltik. Ráadás ha őt örökbe fogadják, a hat testvérét nem biztosan. Egy családba már nem kerülnek.
- Azt mondják jó helyen vagyunk, de mindig megmondják mikor mit csináljunk. Nem szeretek itt lenni. Haza akarok menni.- határozottabban mondja, erős nő lesz belőle ezt már, most látom.
- Néha nem mindig az a jó nekünk amit akarunk. Egy kis idő után, jobb lesz ígérem.- nyugtatom. - A testvéreidről itt gondoskodnak, rólad is. Ez akar egy boldog hely is lehet.- teszem hozza biztatóan.
-Ők szeretnek itt lenni, kapnak enni, meg játékokat, de én nem ide való vagyok. Tudok magamról gondoskodni, én csak.. én csak elveszem előlük az ételt és a helyet.- nyíltan kifejezi az aggodalmát Hanna, azt hiszem egy világ tört össze benne, de bennem is. Megsimogatom a haját.
- Ez nem így működik, te is gyerek vagy, nem kell gondoskodj magadról, megteszik helyetted, elég étel jut testvéreidnek és neked is hidd el. Ne fájón a fejed e miatt.
- Sorakozó, két sorban. Kicsik elől, nagyok hátul.Ebédelni megyünk.- törik meg a beszélgetést, Hanna feláll, beáll a sor végére. Gyorsan, mosoly félét erőltetve az arcára, majd elindulnak.
Együtt megebédelünk, a gyerekek jóízűen esznek a tányérok üresen térnek vissza a konyhába a gondozók, kiosszák az édességeket. Megköszönik szó szerint habzsolni kezdik, jó ezt látni.
A kisebbeket segítek lefektetni, a nagyobbak pedig fel óra pihenőt kapnak aztán tanulni kell nekik. Igaza volt Anna nővérnek nagyon aranyos Hanna kis öccse. Elaludt a karomban, még egy kicsit ringatom, végül a kiságyába helyezem.
Még segítek a nővéreknek, összepakolni, az ebédlőben. Kicsit elbeszélgettek a nagyobb gyerekekkel. Camillnak befonnom a hajat, ő a babájával játszik.
- Készen is vagyunk, nézd milyen rendezett frizurája lett valakinek.- kacsintok rá viccesen. Kuncok, megtapogatja a hajat. Ránézek az órára, lassan mennem kell, holnap dolgozok.
-Fogsz még jönni máskor is?- kérdezi Camilla. Szép szemei csillognak a fényben.
- Honnan tudod, hogy elmegyek?- kérdezem viccesen.
- Mindig megnézed az órát, utána bejelented, hogy menned kell.- feleli.
-Okos vagy, mennem kell valóban, mert holnap dolgozok.- összehúzom az ajkamat, remélem megérti. - Ígérem neked, hogy fogok még jönni. Mindig jövök.
- Jó, várni foglak.- megöleljük egymást elbúcsúzunk.
-Vigyázz magadra.- elengedtem, kijárt felé veszem az irányt.
- Leszel, majd az anyukám is?- reménykedve kérdezi, megtorpanok. Megállok. Most már szúrja a szemem a könny. Vissza fordulok hozzá.
-Én lennék a szerencsés ha ilyen tündéri kislányom lenne, mint te. De nekem még nem való gyerek.- vallom be, nem tudom magam tartani, kisietek. Sebtiben elbúcsúztok Anna nővértől beülök az autómba, hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek. Sose fogom ezt a pillanatot elfelejteni.. annyira sírtam, hogy a lelkem is beleremegett.