Ígérem mindhárman kellettek

23. Fejezet

-Ezt melyik dobozba tegyem?- Barbi felé fordulok kezemben egy rongyos rózsaszín plüss mackóval, ő minden erejét összeszedve próbálja a bőröndjét becipzárazni.
-Tulajdonképpen, az is ide kellett volna beférjen.- mutat a kitömött csomagra, amit szétfeszít a sok ruha. Röhögésben török ki, majd ő is csatlakozik hozzám. Lefekszik a földre, kezeit lábait tengeri csillagként szétteríti a parkettán, kifúj egy mély levegőt.
- Talán tartsunk egy kis szünetet, 15 perc múlva folytatjuk.- ajánlom fel.
-Jó benne vagyok. El sem hiszem, hogy vissza költözök a szüleimhez. Ez most egy visszalépés ?- kíváncsian pillant fel rám, leülök a kanapé karfarjára.
-Én nem tekinteném annak, nincs avval semmi baj, ha visszaköltözöl egy kis időre. Pénz spórolás szempontjából biztos jobb lesz, ráadásul anyád főz, majd rád, neked szó szerint csak laptop előtt kell ülnöd és dolgozni. Elég kényelmesnek hangzik.
- De én szerettem a független életem. Ne értsd félre, imádom a szüleim, csak már megszoktam, azt, hogy én vagyok a magam ura.
-Nem értelek, ez a te ötletet volt, te szerettél volna visszaköltözni, hogy ne keljen egyedül lenned egésznap. Idézem ,, ha még egy napot kell egyedül töltsék, belebolondulok." Miért gondoltad meg magad?- bűnbánó a barátnőm tekintette, mélyet sóhajt.
-Igazad van, az agyamra ment a vírus, meg a bezártság. Visszaköltözök egy kis időre és ez nem végleges, ez nem azt jelenti, hogy a szüleim megfosztanának a szabadságomtól.- szavakat nem is nekem, inkább magának duruzsolja Barbi. Nem jelentem ki de aggódók érte, hiába járunk el többet, mint az átlag ember itthonról még ebben a kétségbeejtő időben is, rossz hatással van rá a bezártság. Heti öt nap egyedül és az ember kereshet is egy pszichológust.
-Ez a beszéd, ha bármi van akkor engem mindig elérsz, hívj oké?- oda nyújtom a kezem, fel segítem a földről.
-Oké, apu mindjárt itt lesz, szedjük össze a maradék dobozokat és készítsük elő őket. - ismét a munka terelte el a figyelmünket.
Kilenc doboz és két nagy bőrönd, ennyi egy élet. Mindent az ajtó mellé pakoltunk rendezetten, nem kicsit voltam fáradt a végére, ráadásul leizzadtam, de sikerült időben előkészíteni a csomagokat.
Barbi apja elvileg egyedül kellett volna jöjjön, de az anyja nem győzte várni a lányát így hát ő is jött, hiszen csak visszarepül az egyetlen lányuk a családi fészekbe.
Mellkasomba jóleső melegség áramlott, miközben Barbi szülei odaadóan segítettek neki. Jó volt látni, hogy vannak még rendes, normális családok is, habár irigykedtem is, hogy nekem nem adatott meg ez a csoda.
Megöleltem barátnőm.
-Jana, esetleg átjöhetnél valamikor vacsorára.- ajánlja fel Julia, Barbi anyja.
-Igen, kérlek!- helyesel barátnőm is, közben fehéredésig szorítja kezem. Tényleg aggódók érte, de a társaság jót tesz, majd neki.
-Örömmel Julia.
-Nagyszerű!- evvel beszáll az autóba.
Elköszönök Barbitól, megígérem neki, hogy néhány nap múlva átautózók.

Önkéntelenül is, a nevelőszüleim járnak az eszembe, talán jót tenne nekem is, ha meglátogatnám őket. Mielőtt meggondolhatnám magam, már felhajtójukon állok.
Bekopogok, bár telefonon sűrűn beszélünk, mióta fenn tudom magam tartani, elköltöztem és nem gyakran járok hozzájuk. Valahogy tehernek érzem magam, pedig soha nem éreztették velem ezt.
Szokásomhoz híven most is a combomhoz simuló nadrágba törlöm izzadt tenyerem, stresszes vagyok, viszont okom nincs rá.
-Jana!- nevelő apám szemébe csillogás látszik, ahogy meglát, az aggályaim szerte foszlanak ettől a nézéstől.
-De jó látni, gyere be. Pont jókor jöttél Helen most találja a vacsorát.- az a jó a nevelőszüleimben, hogy sohasem erőltették, ezt az ,,anya" ,,apa"dolgot, szólíthattam őket a nevükön. Ahogyan teltek az évek, azt vettem észre, hogy felváltva szólítom őket a nevükön vagy anyának- apának és semmifajta frusztrációt nem éreztem evvel kapcsolatban. Végtére is a szüleim voltak, akárhogy is nézzük, noha nem a biológiaiak, de mégiscsak felneveltek és ezért hálás voltam nekik.
-Téged is jó látni Albert.- belépve a házba megölelem, olyan illata van, mint gyerekkoromban friss és szappan, egy pillanatra újra kisgyermeknek érzem magam. Behunyom a szemem, úgy szorítom magamhoz Albertet, mert azt hiszem hiányzott.
-Albert, ki az?- Helen hangja szűrődik ki a konyhából, majd alacsony termete is megjelenik. Szökés haja kontya tűzve, kék szemén döbbenetet látszik.
-Jana, nem is mondtad, hogy jössz.- Helen kezeit a kötényébe törli, oda jön hozzám kimérten ad két puszit. Na igen, Helen miatt nem szerettem ide vissza járni, olyan érzésem volt, mintha nem szeretne, ő sohasem vigasztalt, ölelt, játszott úgy velem, mint Albert néha megmertem volna esküdni, hogy féltékeny is rám, amiért a nevelőapám ennyire oda van értem. De hát ez egy apa dolga nem?
Helen, szeretete vagyis inkább hiánya, egész gyerekkoromban kétségeket ébresztett bennem, sőt mai napig, mellette nem érzem magam elégnek, szerethetőnek. Ő mindig ridegebb volt, kimértebb, óvatosabb velem, és valljuk be egy öt éves gyereknek nem éppen erre van szüksége.
Bár mindezzek ellenére, soha nem bántott fizikálisan, sem lelkileg úgy igazán, nem kiabált, nem gyötört. Mindig csomagolt uzsonnát, elengedett a barátnőimmel vásárolni, moziba, segített a házi feladataimban főleg matematikában és fizikában, nagyon értett a számokhoz. 
Úgy érzem nem haragudhatok rá, hiszen így is sokat tett értem és ha neki nem megy a szeretet kimutatása, hát legyen elfogadom, más gyerekek örültek volna egy ilyen anyánk is.
-Bocsánat, hogy nem szóltam előre, csak szerettelek volna látni titeket.- felelem őszintén.
-Ide nem kell bejelentened magad, ha jönni akarsz, mindig szívesen látunk.- Albert kezét a vállamra teszi, enyhül a pillantás és az enyém is.
-Így van! Térítek neked is.-Helen már pördül is vissza a konyhába.

A vacsora a vártnál is jobban telik, mire elfogyasztottuk az ételt, teljesen sötét lett.
-Ne vezess ilyen későn, aludj ma itt.- Helen ajánlata kisé, meglepett Albertből előbb kinéztem volna, hogy maradásra bír, de ugyanakkor örültem is. Ma igazán kedves volt, amit nem is tudtam hova tenni. Emlékeztetnem kell magam, hogy bármennyire is rideg Helen, attól még nem szörnyeteg. Viszont az is megfordult a fejemben, hogy a vírus, a kijárási tilalom végett ajánlotta fel, az itt alvás lehetőségét, bár ezt a gondolatot próbáltam hamar elhessegetni.
-Azt, hiszem élek az ajánlattal.
A régi szobám teljesen úgy volt hagyva, ahogyan én egykoron, berendeztem. Rózsaszín függöny, szőnyeg, ágynemű szinte csak a falak és a bútorok voltak fehérek, ez megmosolyogtatott.
-Nagyon csodálkoztam, amikor az egyetemes éveid alatt sem, akartad lecserélni a habos-babos rózsaszín stílust.- Albert felé fordulok, aki lazán az ajtófélfának támaszkodik. Annyira nem illik ide, zöld kockás ingével, fekete farmernadrágjával, összes fekete hajával, mégis megnyugtat.
-Minek lecserélni a tökéletest?- hetyke mosolyt küldtem felé.- Elvégre én rendezhettem be és ez annyira tetszett, hogy így sokkal közelebb éreztem magamhoz, legszívesebben soha nem hagytam volna el ezt a szobát, annyira a szívemhez nőt.
-Tudom, ezért sem erőltettem, a stílus váltást, de azért furcsálltam.- körülnéz a szóban, végül megállapodik a szeme rajtam.
-Én is furcsálltam, hogy mindig kockás ingben járkálsz. Gyerekként, azt hittem nincs más ruhád, mára már rájöttem, hogy csak ízlésed nincs.- hangos nevetésben törtünk ki, néha megengedtem egy csípős viccet, de nem bánta.
-Ezért, szobafogság jár kisasszony!- teátrálisan felemelte a mutatóujját, mint aki éppen fenyít.
-Mi? Soha nem is kaptam szobafogságot.- hahotáztam.
-És nézd mi lett vége, gúnyolódsz apád ruházatán.- közelebb lépett, én csak forgattam a szemem. Végül ismét megölet.
-Örülök, hogy itt vagy Jana.- melegség áradt belőle, ami feltöltött, akárcsak egy napenergiával ellátott házat a nap  .
-Én is örülök apa.