Sárga virág Tulipán [Befejezett]

3.

A hétvégém további része, eseménytelenül telt, ma azonban ismét egy új hétnek nézhetek elébe. Unottan ráncigáltam magamra a ruháim, majd egy gyors kávé után ki is trappoltam a kocsimhoz.

Oliver már régen nem volt otthon, általában hajnalban indul az irodájába, ahonnan délután ötig ki sem mozdul.

Ahogy elindultam, csak akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, merre kell mennem. Kétségbeesetten tárcsáztam Claudia számát, némi útbaigazítás reményében.

– Jennifer? Remélem elindultál már – szólt egyből a telefonban az én drága főnököm, a tőle megszokott kedvességgel.

– Éppen úton vagyok, viszont fogalmam sincs merre is kell menni. Esetleg kaphatnék egy pontos címet?

– Persze – sóhajtott. – Lakeview street 479.

– Rendben, köszönöm!

– De most már siess, mert várnak rád!

–Persze – ráztam le gyorsan, és ezentúl csak is az útnak szenteltem a figyelmem.

A viszonylag hosszú úton, többször is feltorlódott kocsisor akadályozta a minél hamarabbi megérkezésem.

Csigatempóban zötykölődtem, míg végre a híre neves Lakeview street 479-hez nem értem. Maga az épület hatalmas volt, már-már felhőkarcolóként nyúlt az égbe. Szürkés színe barátságtalanul festett, ám a zord környék idilljébe tökéletesen beleillett.

Hatalmas, fekete keretes ablakain keresztüli belátást, belülről függönyök akadályozták.

Egy mély levegőt véve, lassan lenyomtam a kapu kilincsét, és beléptem a rácsokkal teli, hatalmas udvarra. Néhányan csoportokban ültek esetleg nevetgéltek valamin, majd ahogy becsukódott mögöttem a kapu, pár kíváncsi tekintet egyenesen rám szegeződött.

Nem törődve a furcsálló pillantásokkal, lehorgasztott fejjel haladtam tovább, egészen a főbejáratig.

Az épületben szinte teljes üresség fogadott, mintha egy lélek sem lett volna a közelemben. Néhány percnyi tétova álldogálás után, végül sikeresen leszólítottam egy középkorú hölgyet, aki éppen akkor lépett ki az egyik helyiségből.

– Elnézést hölgyem, de egy kis útbaigazításra lenne szükségem.

– Persze. Kit keres? – tolta feljebb az orrán pihenő szemüvegét.

– Az igazgatóval kellene beszélnem.

– Jöjjön csak.

Szótlanul követtem a hosszú, hűvös folyosón. A padló kockás mintája pedig, szinte már bántotta a szemem.

– Ez az ő irodája – mutatott rá, a velünk szemben elhelyezkedő ajtóra.

– Rendben, köszönöm a segítséget!

A nő csak bólintott egyet, és abban a percben el is tűnt az egyik irányban.

Egy kis habozás után, pár kopogás, és egy határozottabb tessék után, végül benyitottam.

– Jó napot. Dr. Jennifer Davis – nyújtottam a kezem.

– Áhh, itt is az utolsó reményünk. Joseph Hunter vagyok, ennek a borzalomnak az igazgatója. Foglaljon csak helyet! – mosolygott rám kedvesen az idősebb korú férfi.

– Tehát, szerintem már tudja, hogy miért is kértük ide.

– Igen, viszont ha megenged egy személyes véleményt, nem hiszem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb megoldás.

– Ezt hogy érti? – ráncolta össze zavartan, a homlokát.

– Ha maguknak sem mond semmit, bármivel is fenyegetik, akkor nekem, egy vadidegennek miért mondana el személyes dolgokat?

– Ön a pszichológus, azért van itt, hogy ezt megoldja. Tőlem hipnotizálhatja is, vagy azt csinál vele amit csak akar, a lényeg, hogy végre elkezdjen beszélni.

– Rendben, én megpróbálhatom, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerrel járok.

– Én viszont ajánlom, hogy sikerrel járjon. Ne feledje, egy friss pszichológus karrierjét, könnyen derékba törheti egy rossz kritika.

– Ezt most vegyem fenyegetésnek?

– Inkább vegye ösztönzésnek, a munkája hatékonyabb elvégzéséhez.

Erre már nem tudtam mit mondani. Egyértelmű volt a burkolt zsarolásának célja, és pont emiatt is akadt a torkomon a szó.

Egy bűnöző kezébe adták az egész karrierem, ami igazán még el sem tudott indulni, de most mégis lehet, hogy hamarabb befejeződik, mint azt én valaha elképzeltem.

– Na, akkor lássuk is ezt a bizonyos Sergiot – állt fel a fekete, műbőr székéből, miután tudatosult benne is, hogy már nem kívánkozok a kialakult helyzethez bármit is hozzáfűzni.

Lassan lépkedett előttem, én pedig a tisztes távolságot tartva tőle, követtem őt.

Sötétbarna lakk cipője minden egyes lépésénél, hangos kopogással rázta fel az épület csendjét. A folyosón most sem volt senki, csak néha egy-egy ismeretlen arc bukkant elő, a különböző feliratú faajtók mögül.

Szüntelenül haladtunk el különböző leágazások mellett, ami rádöbbentett arra, hogy ez az épület hatalmasabb, mint az kívülről látszik.

Egyszer csak az előttem menetelő férfi megtorpant, én pedig az álmélkodásom közepette kis híján nekiütköztem.

– Megérkeztünk – mutatott egy vasajtóra, ami éppen előttünk ácsorgott.

– Itt van bent? – kérdeztem értetlenül.

– Nem, csak itt fognak beszélni, ami ott elhangzik, azt mi pontosan hallani fogjuk kívül. Maga csak üljön be, és mindjárt hozzák – nyitotta ki nekem az ajtót.

Belül is, hatalmas meglepetésemre a falak szintén szürkék voltak, alul végig kirakva hasonló színárnyalatú csempékkel. A helyiség zord külseje, mégis harmonikusan festett.

A terem közepén egy asztal, és két kopottasabb fotel kapott helyet. A világítást pedig a fal tetején végig húzódó, hideg fényű led szalagok adták. Amíg a páciensemre vártam, kihasználva az alkalmat, elfoglaltam a számomra szimpatikusabb fotelt.

Néhány perc múltán végre ismét kinyílt az ajtó, azon pedig egy nagydarab egyenruhás férfi lépett be, miközben erős markával fogta a mellette álló férfi karját, aki a számításaim szerint Sergio Rogers személyesen.

A férfi egy laza mozdulattal kiszabadította magát felügyelője kezéből, majd hanyagul levágódott a szemben lévő fotelbe. Az őr rám szegezte tekintetét, mire én csak egy apró biccentéssel jeleztem neki, hogy most már magunkra hagyhat.

Amint becsukódott a hatalmas ajtó, most először néztem rá ténylegesen az előttem elhelyezkedett illetőre.

– Khm szóval Dr. Jennifer Davis vagyok, és most néhány foglalkozás keretén belül én fogom önt kezelni.

Hiába vártam bármiféle megnyilvánulást a részéről, csak szótlanul ült, szemét szigorúan a cipőjére szögezve, emiatt pedig a rendezetlen, sötétbarna már-már feketébe hajló frizurája szinte teljesen eltakarta az arcát.

– Tehát akkor kezdjük is egy egyszerűbb teszttel, ami...

– Nincs szükségem agyturkászra! – sziszegte a fogai között, azonban még mindig nem volt hajlandó felnézni rám.

Egy nagyot sóhajtva végül elraktam a papírt, és előszedtem egy régi, jól bevált pszichológiai praktikát, reménykedve, hogy talán ezzel sikerül megtörnöm a jeget.