Sárga virág Tulipán [Befejezett]

11.

Megdöbbenve olvastam újra, és újra a sorokat.

„A rabok fellázadtak. Valahonnan szereztek fegyvereket, és azóta kitört a káosz. Az biztos, hogy rengeteg áldozat van. Úgyhogy mától kezdve nem kell többé bemenned, mert lehet már nincs is kihez. Holnaptól várlak vissza az irodába!"

Sergioék fellázadtak. Képtelen voltam felfogni, hogy egyik napról a másikra ez megtörténhet, és senki nem fogott gyanút. Nem értettem, hogy mi ütött belém. Gyorsan kapkodtam magamra a ruháim, majd a következő pillanatban már a kocsiban ültem.

Idegesen tapostam a gázt, és csak egy cél lebegett előttem, hogy minél hamarabb odaérhessek. Rekordidő alatt értem a talán most még barátságtalanabb épület elé. Gyorsan kikecmeregve az ülésből, szapora léptekkel indultam meg a rácsos kapu felé. Alig fél méterre lehettem a bejárattól, mikor hirtelen pisztolylövések dördültek el, egyre sűrűbben. Ereimben megfagyott a vér, nem is tudtam, mit keresek én itt, minek jöttem ide? Valami azonban mégis arra késztetett, hogy bemenjek azon az ajtón.

Ösztönösen, a fejemet védve kezeimmel nyitottam ki az ajtót, mintha valaki arra várt volna, hogy mikor lépek be az ajtón. Lassan haladtam végig a folyosón, de egy árva lélek sem volt az egész épületben. A fegyverek hangja azonban, csak nem akart alábbhagyni. Akkor már tudtam, hogy a celláknál vannak. Igaz, arra még sosem jártam, mégsem lehetett volna eltéveszteni az irányt, hisz a folyosó végén lévő utolsó leágazásnál, irodák helyet a nagy üresség fogadott. Szegényes, gyér fény világította meg az utam, majd amint kiértem onnan, egy hatalmas rácsokkal teli, talán emeletes helyiség fogadott. Nem is helyiség, sokkal inkább látszott egy külön épületnek. Halvány, zöldes falai, egy fokkal barátságosabbnak tűntek, mint a kopott szürke színek. Egyre közelebb érve, ordibálások és még több fegyver zaja töltötte meg az egész teret.

Különböző nyelveken kiabáltak, amelyekből csak egyet-egyet sikerült megértenem. Néhány jajgatás, dühösebb ordítás, és csörömpölés is felütötte a fejét. Egy csoport éppen akkor került tűzharcba az őrökkel, ahogy én odaértem. Ijedten rohantam a lépcső alá, és onnan próbáltam kilesni, hogy mi is történik pontosan. A rabok, asztalok és néhány leszerelt ajtó mögül lőtték szüntelenül az őröket, akik azonban nem válaszoltak a lövésekre. Elbarikádozva magukat, tűrték a folytonos golyózáport, talán arra várva, hogy mikor fogy ki végre a lőszerük.

Nem sokáig figyeltem rájuk, ugyanis az egyik pillanatban meghallottam Sergiot. A hangzavarban is, képes voltam felismerni az ő hangját.

– Tegyétek azt le, vagy meghal az öreg! – kiabálta valakiknek.

Egy percig sem tétlenkedtem, elindultam felkutatni, gondosan figyelve arra, hogy végig fedezékben legyek. Pár méter után meg is pillantottam őt, ahogy az igazgató, Joseph halántékához szorítja pisztolyát, miközben a rá fegyvert fogó két rendőrre meredt. Gondolkodás nélkül feléjük rohantam, már azzal sem foglalkozva, hogy körülöttem lövöldöznek.

– Sergio! – kiáltottam felé, mikor közelebb értem hozzájuk.

Egy pillanatra ledermedt, ahogy meglátott, mint amikor az anyuka egy csínyen kapja a kisgyermekét, azonban ez már jóval több volt, mint egy ártatlan csíny.

– Te meg mit keresel itt?! Húzz innen! – förmedt rám, tekintetét egy perce sem vette le a két férfiről.

– Ez nem megoldás, tedd már le azt az átkozott pisztolyt!

– Emlékszel mit mondtam neked első nap? Nincs szükségem rád ahhoz, hogy kijussak innen.

– Sergio...

– Elég! – rivallt rám, majd abban a pillanatban felhúzta fegyverét.

– Kérlek, ezt még vissza tudod csinálni – fogtam hangom már-már könyörgőre.

Hirtelen egy véznább, szőkés férfi lépett Sergiohoz, aki odahajolva hozzá, hallgatta végig annak mondandóját, amiből sajnos semmit sem értettem, tekintve, hogy suttogott, viszont Sergio arcán egy pillanat alatt önelégült mosoly terült el.

Amilyen gyorsan itt termett, olyan hamar el is tűnt a vézna szőkeség.

– Nos, meddig állunk még itt? – tette fel a költői kérdést.

– Ha elenged, személyesen gondoskodom a szabadságáról – próbálta őt nevetséges érvekkel meggyőzni Joseph.

– Hát ez rohadt jó – röhögött Sergio. –Jaj, tata ezt még gyakorold.

– Szavamat adom rá, hogy még a mai napon elengedjük – bizonygatta tovább.

– Rám küldted ezt luvnyát is, most meg hirtelen el akarsz engedni, mi? – röhögött még mindig, miközben jobban megszorította az idős férfi karját.

Pontosan tudtam, hogy ezt a jelzőt rám értette, most még sem ezzel voltam elfoglalva. Körülöttünk továbbra is lövések dördültek, szinte minden irányból, de csakis arra tudtam koncentrálni, hogy minél hamarabb letegyék a fegyvereket, anélkül, hogy bárkinek is baja esne.

– Engedd már el őt! Hidd el, hogy szívem szerint én állnék ott a helyedben, azzal a fegyverrel a kezemben, de ez nem megoldás semmire.

– Oh, szóval lennél a helyemben? Mégsem vagy olyan ártatlan? – kérdezte gúnyosan.

– Nem érdemli meg, hogy megvédjem, de ha meghúzod a ravaszt, téged is lelőnek.

– Na, hallod ezt papus, mégsem vagytok olyan jóban?

– Fogalmad sincs semmiről.

– Őszintén, nem is érdekel. Uraim? Akkor mi legyen? – rázott le gyorsan.

– Felszólítom, hogy azonnal tegye a földre a pisztolyt, és eressze el az igazgató urat.

– Áh, az igazgató urat. Hát persze, csak el ne képzelje, hogy ilyen könnyen megússza azt, amit velem csinált. Vagy mondok jobbat, emlékszel még az apámra, papus? – utolsó szavait rémisztően suttogta.

– Nem tudom, miről beszél – igyekezett megőrizni higgadtságát Joseph.

– Theodore. Theodore Rogers. Még így sem rémlik?

A férfi arca teljesen elsápadt. Belém is villámként hasított a felismerés, ő Theodore fia. A hidegvérű gyilkos, maffiózóé.

– Na, ugye-ugye. Máris mindenki tisztábban lát. És most pedig megfizetsz azért, amit az apámmal tettél – készült meghúzni a ravaszt.

– Sergio! Neee! – rohantam oda, hogy kiüssem kezéből a fegyvert.

Minden másodpercek töredéke alatt történt. Ahogy odaléptem, és próbáltam ellökni a pisztoly csövét, majd végül a hirtelen megszólaló pisztolylövés.