Sárga virág Tulipán [Befejezett]

14.

Mély, éj-barna tekintete parázsként égette a bőröm. Nem tudom, mit is mondhatnék, csak éreztem. Éreztem, hogy meg kell állítanom. A miértjét nem tudom, de legbelül féltem attól, hogy ha ezen az ajtón kilép, többé nem láthatom. Egy nagyot nyelve, felnéztem rá, és íriszeimet az övébe fúrva, megpróbáltam néhány értelmes gondolatot összerakni.

– Sajnálom, én... ezt nem így akartam – hajtottam le fejem. Képtelen voltam tovább a szemébe nézni.

– Akkor mégis hogy akartad? Tovább hülyíteni, vagy mi? – hangja már-már bántóan rideg volt.

– Nem! Sosem állt szándékomban, hogy átverjelek, és ott mikor odajöttél hozzám, pont nem az érdekelt, hogy közöljem veled a magánéleti dolgaimat.

– Túlreagáltam, igaz? – nevetett fel zavartan.

– Nem a te hibád, csak félreértettél valamit.

– Ne haragudj! Lehet tényleg rám férne egy pszichológussal való elbeszélgetés – vakarta meg a tarkóját zavarában.

– Hát ez esetben foglalj helyet – mutattam mosolyogva az asztalom előtt lévő székre.

Rengeteg dolgot tudtam meg róla, egy röpke fél óra alatt is. Jó néhány embert kezeltem pszichológusként, de ez mégis más volt. Nem tudtam úgy tekinteni rá, mint egy egyszerű páciensre, kétség kívül több volt annál.

Lassacskán szállingóztak az újabb és újabb emberek, több ezer problémával, melyeket néhányan kissé bizalmatlanul, de elmondtak, rám bízva azokat, hogy oldjam meg, de hát erre esküdtem fel.

Már javában délután volt, mire az utolsó páciens is távozott. Egy kissé megkönnyebbülve álltam fel az asztalomtól, de meg kellett kapaszkodnom, ugyanis az elgémberedett végtagjaim nem igazán engedelmeskedtek.

Rileytól elköszönve lassan kiindultam a kocsimhoz, majd az anyósülésre bedobva a táskám, beültem én is.

Jó ideje voltam már úton, mikor is meglepődve láttam, hogy le van zárva az út további része. Éppen ilyenkor kell az utat javítani, soha jobbkor. Bosszankodva fordultam vissza, beletörődve, hogy bizony kerülővel kell hazajutnom.

Kicsit sietősebbre véve a tempót, haladtam tovább a kerülő úton. Minél hamarabb haza akartam végre érni. Az út egyik oldalán megpillantottam a távolabb lévő börtönt. Azt a helyet ahol rengeteg új dolgot tanulhattam, ami talán még többet segít a munkámban, hogy megérthessem az embereket.

De vajon mi lehet Sergioval? Hová vihették? Egy hirtelen ötlettől vezérelve, letértem az útról, egy szűk kis utcába, ami a börtön mögé vezetett. Gyorsan leparkolva ismét rengeteg gondolat kerített hatalmába.

Biztosan ez a jó döntés? És mi lesz, ha megtaláltam, mit mondhatnék neki? A kíváncsiságom azonban erősebbnek bizonyult. Mivel meglőtték, gyanításom szerint a kórházba vihették. Szerencsére a börtönkórház néhány méterrel volt csak arrébb, mint maga a fogház.

Kétkedve léptem be, a barátságtalan épületbe. A mintás padló és a menta zöld falak kicsit pozitívabb érzéseket keltettek bennem. A bejárattal szemben, egyből feltűnt egy kiírás, amin az épület alaprajza szerepelt, miszerint három emeletből áll, és mindegyiken húsz-húsz kórterem található.

Egyáltalán nem volt kedvem végig járni az összes szobát, főleg hogy az sem biztos, hogy egyáltalán itt van valahol.

Egy egyenruhás férfi ült az információs pultnál, akitől az első benyomás után eléggé ódzkodtam. Hirtelen még két karót nyelt egyenruhás ment oda hozzá, majd azzal a lendülettel el is ment velük, fel a lépcsőn. Itt volt végre az alkalom, így most vagy soha alapon, odamentem a pulthoz, és a névjegyzéket kezdtem átnyálazni. Ahogy teltek a percek egyre idegesebb lettem, hogy mikor fogok lebukni. Hiába voltak névsorban a nevek, a több ezer közül szinte képtelenség volt pont egy nevet megtalálni.

Alaposan átnézve a neveket, végre megtaláltam: Sergio Rogers I. emelet 5.sz.

Gyorsan visszarendeztem mindent, úgy ahogy nagyjából emlékeztem rá, és már siettem is fel az első emeletre, a lehető legkisebb feltűnést keltve.

Néhány ápoló sétált csak a folyosó. Minden szoba ajtaja előtt legalább két, nagydarab őr állt, akik szigorúan méregettek tekintetükkel. Igyekezve a lehető legkevesebb figyelmet szentelni rájuk, céltudatosan kerestem az ötös szobát, amelyet néhány percnyi bandukolás után meg is találtam. Két hatalmas, egyenruhás őr állta el az utam.

– Elnézést, de nekem ide be kellene mennem.

– Ide senki sem mehet be, hölgyem. Felszólítom, hogy távozzon!

– Nézze engem a börtönigazgató, Joseph Hunter küldött.

– Mégis minek küldte volna magát? – nézett rám bamba képpel.

– Pszichológus vagyok, és megkért, hogy minél több dolgot szedjek ki belőle. De ugye nem akar egy nyomozást hátráltatni, mert ha ezt megtudja a felettese...

– Jó rendben, értem. Van valami papírja a megbízásról?

Egy pillanatra lefagytam. Ez volt az a kérdés, amire pont, hogy nem gondoltam.

– Öhm... pe-persze – rögtönöztem, majd mintha csak az ihlet szállt volna meg, előkerestem a táskám mélyén lapuló szerződést, melyet még az első napon kötöttünk.

Gyorsan meglebegtettem előtte, hogy csak a címet lássa, a dátumot ne.

– Rendben, kapnak egy órát, aztán kifelé! – biccentett az ajtó felé, miközben az eddig hallottakat, némán végig kísérő társa is elállt az utamból.

Egy nagy levegőt véve, lenyomtam a kilincset.