Sárga virág Tulipán [Befejezett]

26.

Az éjjel egyre jobban ránk telepedett, mi pedig szótlanul ballagtunk tovább a végtelennek tűnő, hűvös aszfalt mellett. Lépteinket szűnni nem akaró tücsökciripelés kísérte, mely egy idő után teljesen természetessé vált.

Hatalmas megkönnyebbülés uralkodott el rajtam, ahogy végre látótávolságon belülre került az úticélunk. Egyetlen fényforrás sem szűrődött ki, ezért valószínűleg Daphne már réges rég aludt.

– Soha az életben nem sétálok többet. Nem érzem a lábam – panaszkodtam, miközben a kilincset igyekeztem megkeresni.

– Én mondtam, hogy hívjuk fel a vöröskét. Hogy is hívják, Daisy?

– Daphne. De ezt a vöröskét ne nagyon emlegesd előtte.

Óvatosan benyitottam, mintha csak be akarnék törni a saját házamba.

– Na jó, tiétek a nappali kanapéja. Úgy osztoztok rajta, ahogy akartok – zártam rövidre a dolgot, és már indultam is a szobám felé, de a veszekedésüket még mindig hallottam, akárcsak az óvodások.

– Enyém a kanapé.

– Neked ott van a tolókocsid, aludj abban.

– De ez kényelmetlen, és különben is én vagyok a sérült.

– Jó, és akkor én hol aludjak?

– Ott van a tolókocsi.

– Kihúzható a kanapé, csak gondoltam szólok – fordultam vissza reménykedve, hogy ezzel véget vethetek a vitájuknak.

– Tűnj innen, biztos nem alszunk együtt.

– Sajnálom, de nincs más megoldás. Semmi kedvem reggel összegabalyodott lábakkal, és porckorongsérvvel kelni miattad.

– Jenni! – szólongatott kétségbeesetten Sergio.

– Nem tudjátok ezt halkabban elintézni? Még csak az kell, hogy a többiek is felkeljenek. Úgy viselkedtek, mint az öt évesek.

– Esetleg nincs melletted egy plusz hely? – nézett rám reménykedve.

– Felejtsd el! Ha nektek így nem felel meg, tudom ajánlani a csillagok alatti kempingezést az egyik árokban – mordultam rájuk, mert lassacskán kezdtem elveszteni a türelmem.

– Hát haver, ezt buktad. Na, menj arrébb! – lökte meg nevetve Marco.

Fáradtan sóhajtva dőltem bele végre a nyugalmat adó ágyamba, melynek kényelmét nem sokáig élvezhettem, ugyanis túlságosan hamar beköszöntött a reggel.

Az ébresztőm helyet arra keltem, hogy valaki bökdös. Nagyokat pislogva igyekeztem észhez térni, mikor is Daphne képe rajzolódott ki előttem.

– Te meg mit csinálsz itt? Hagyj aludni – kérleltem álmos hangon, miközben átfordultam a másik oldalamra.

– Nézd, nem tudom mi folyik itt. Késő éjjel jársz haza, hozzám betörnek egy átkozott üzenet miatt, aztán a kislány is.

– Mire akarsz kilyukadni Daphne?

– Semmire, csak tényleg nem értek semmit. Legfőképpen azt, hogy miért horkol két vadidegen férfi a nappali közepén?

– Nos, ez egy hosszú történet, de megígértem elmondok mindent, csak hagyj még aludni.

– Csinálok reggelit – állt fel sóhajtva, majd gyorsan el is tűnt.

Nem igazán tudtam ezek után aludni. Sajnáltam, hogy Daphnet ennyire ellöktem magam mellől, akárcsak Norat. Úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha egyszerre avatom be őket mindenbe. Joguk van tudni a részleteket, hisz mindkettőjüket érinti valamilyen formában.