Sárga virág Tulipán [Befejezett]

12.

Amikor nincs időd sem felfogni, hogy mi történik körülötted, minden átértékelődik. Ugyan néhány ezredmásodperc az egész, mégis már-már világmegváltó jelentőségű.

Ahogy igyekeztem ellökni a pisztolyt, nem érkeztem átgondolni, hogy mit teszek. Erre is csak akkor eszméltem rá, amikor az a bizonyos lövés eldördült.

Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy Sergio lőtt mégis, esetleg a szembeálló rendőrök, vagy valaki teljesen más kotnyeles.

Mindhárman a földre estünk. Én, Sergio, és Joseph. Nem éreztem fájdalmat, de mégsem voltam benne biztos, hogy nem-e én kaptam azt a golyót. Az öregúr eszmélt fel leghamarabb közülünk, és amilyen gyorsan csak tudott, az őt védő egyenruhásokhoz mászott.

Ruháján néhány vérfolt éktelenkedett, de sérülést nem láttam rajta. Csak ez után világosodtam meg, és egyből, a még mindig földön fekvő férfihez fordultam.

– Sergio... – nem tudtam mást mondani, a hangom mégis rémisztően halk volt.

Nem reagált rá, hiába szólongattam. Nem nézett rám, mintha ott sem lettem volna. A két rendőr hozzálépett és egy-egy karját megfogva, felrántották a hideg talajról. Az arcáról ítélve borzasztóan fájhatott neki, tekintve, hogy éppen az egyik vállát találták el. A börtönruháját, vér tarkította hatalmas foltokban.

– Na, látod kisfiam, itt nem te nevetsz a végén – intézte hozzá gúnyos szavait Joseph.

Válaszként Sergio, csak továbbra is lehorgasztott fejjel, az öreg lábához köpött.

– Takarítsátok el innen! Abban biztos lehetsz, hogy nem úszod meg annyival, mint az apád! – fenyegette meg határozottan, majd a fejével jobbra biccentve jelezte, hogy elvihetik Sergiot.

Ketten maradtunk. Csak én és Joseph. Körülöttünk néhány kiáltás, és lövés zaja még mindig hallatszott, de mindketten figyelmen kívül hagytuk.

– Minek jött ide? Nem hallotta, hogy mi folyik itt? – tekintete dermesztően határozott volt.

– De igen, tudtam róla. Csak... csak ide kellett jönnöm, és különben is megmentettem az életét, úgyhogy ne nagyon kérjen számon.

– Mindegy, végtére is igaza van. Azonban remélem, mondanom sem kell, hogy ez volt az utolsó munkanapja itt.

– Pedig már pont elkezdett volna beszélni.

– Mégsem volt olyan eredményes, mint hittem. De nézze a jó oldalát, végre visszamehet a csinos kis irodájába.

Féltem rákérdezni, de muszáj voltam, hisz egyfolytában csak ez a kérdés motoszkált a fejemben.

– És... és mi lesz a... a karrieremmel? – kérdeztem bizonytalanul.

– Ugyan mi? Építgeti, szépítgeti. Komolyan elhitte, hogy tönkre tenném? Csak kellett valami motiváció.

– Mit ne mondjak, hatásos volt. És mit fog csinálni Sergioval?

– Az már nem az ön gondja.

– Csak kíváncsi vagyok. Hogy értette, hogy rosszabbul fog járni, mint az apja? Mit tett vele?

– Azt hiszem ennek a beszélgetésnek itt és most vége. Sok sikert a továbbiakban kisasszony. – mosolygott rám halványan, majd lassan ő is ott hagyott. – Ja és vigyázzon, lehetnek még szabadon bűnözők – fordult vissza félig, egy pillanatra.

Sóhajtva indultam meg a kijárat felé, gondosan ügyelve arra, nehogy összetalálkozzak egy esetleges golyózáporral. Lassan elhalkultak a fegyverek is. Az őrök visszavették a hatalmat. Utam során néhány bilincsbe vert bűnözőt lökdöstek maguk előtt a marcona egyenruhások.

Az elfogott rabok között egyszer csak feltűnt a szalmaszőke hajú férfi is, aki Sergionak mondott valamit éppen azelőtt, hogy elfajultak volna a dolgok.

Talán felismerhetett, tekintetünk összetalálkozott, majd egy féloldalas mosollyal nyugtázva a dolgot, sétált el mellettem. Pontosabban bukdácsolt, az őr folytonos taszigálása miatt.

Amint kiértem, mérhetetlen nyugalom zúdult rám. Talán tényleg nem volt jó ötlet idejönnöm, azonban akkor ki tudja, hogy végződött volna Sergio terve.

A kocsiba ülve megkönnyebbülten fordítottam el a kulcsot. Abban a pillanatban, amint kigördültem az útra, Daphne hívott, mintha csak kiszámolta volna.

Újból lehúzódtam az út szélére, majd fogadtam a hívását.

– Szia, nem fogod elhinni, hogy mi történt! – túlságosan boldognak tűnt, és a hangereje miatt egy pillanatra el is kellett tartanom a mobilt, a fülemtől.

– Csak szépen sorjában, mi történt?

– Nora... Nora felébredt a kómából! – ujjongott továbbra is.

– De hát ez nagyszerű. A kórházban vagy? Mindjárt ott leszek én is.

– Igen, itt vagyok, és nem kell sietni megvárlak, azaz várunk.

– Rohanok!

Ahogy véget ért a beszélgetésünk, máris a gázra taposva, száguldottam egészen a kórházig. Lélekszakadva trappoltam be, egészen a portáig. Mivel Nora felébredt a kómából, gyanítom, hogy már elvitték az intenzívről.

– Elnézést, Nora Gibsont merre találom? – léptem a recepciónál helyet foglaló, fiatal lányhoz.

– Ön egy hozzátartozója?

– Igen, olyasmi – feleltem idegesen.

– Rendben. A második emelet, nyugati szárnyában megtalálja.

– Köszönöm – mosolyogtam rá, majd el is indultam Norahoz.

Amint felértem, minden szobába bepillantottam, míg végül meg nem találtam barátnőimet.

– Oh, sziasztok – léptem be hozzájuk.

– Jenni, végre!

– Mesélj, hogy vagy? – fordultam Nora felé.

– Most már jól – erőltetett magára egy fájdalmas mosolyt.

– Nagyon megijesztettél minket, remélem tudod.

– Ööö... Jenni? Te honnan jöttél ide miután hívtalak?

– A börtönből, miért? – fordultam értetlenül Daphne felé.

– Semmi csak... a felsőd ujja véres, és...

– Oh, tulajdonképpen belecsöppentem egy kisebb akciófilmbe, de ezt majd máskor.

– Figyelj, Nora. Tudom nem pont ez a legmegfelelőbb alkalom, de te és Lucas, szóval most mi a helyzet veletek?

– Semmi. Vagyis néhány dolog még nem tisztult ki a fejemben, de azt hiszem szakítottam vele. De miért?

– Ameddig kómába voltál, összetalálkoztam vele, itt a kórházban. Engem nem engedtek be hozzád, de őt igen.

– Hogy mi?! Bejött hozzám?! – kérdezett vissza ingerülten.

– Igen, de nyugodj meg kérlek!

– Hogy nyugodhatnék meg?! Hisz ő tehet mindenről, arról is hogy most itt fekszem!