Sárga virág Tulipán [Befejezett]

19.

Az éjszakát kénytelenek voltunk a huzatos, omladozó kis épületben átvészelni. Másnap hajnalban Marco, ígéretéhez híven hazakísért, ugyanis kettőnk közül csak ő tudta a helyes irányt. Gyorsan elköszönve tőle, a már túlságosan is hiányzó házam felé indultam. A bejárati ajtó zárva volt, ezért biztosra mertem vélni, hogy Oliver rég elment dolgozni. Biztosan nagyon megijedhetett, hogy több mint egy napra teljesen nyomom veszett, ráadásul az autó... Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mi lehet vele azóta. Vajon még mindig ott van, vagy már valaki elvontathatta? Nem akartam túl sokat ezen rágódni, hisz ezt még ezerszer át kell beszélnem úgyis Oliverrel.

A tipikus lábtörlő alatti pótkulcs technikával jutottam be végre a lakásba, mivel a saját kulcsom, és minden fontosabb holmim az összetört járműben maradtak.

Bár a ruhám csupa piszok volt, és finoman szólva sem néztem ki valami előnyösen, a hűtő „hívószava" és persze a korgó gyomrom átvették felettem a hatalmat. Az hogy már egy napja nem ehettem, jól megmutatkozott abban, hogy a fél hűtőt sikerült kifosztanom.

Éles, egyre erősödő motorzaj közeledett. Egy fekete autó állt meg a ház előtt, melyből Oliver szállt ki. Mit keres ilyenkor itt? Értetlen ábrázattal vártam, hogy végre belépjen az ajtón.

– Szia, drágám! – jött közelebb hozzám egy csókra, de még időben elléptem tőle.

– Most mi a baj, haragszol? – közeledett ismét, miközben sikeresen megcsapott a letagadhatatlan alkohol szaga.

– Te ittál?

– Csak egy icipicit – mutogatta a hüvelyk és a mutatóujjával.

– És miért nem vagy dolgozni?

– Mi ez valami kihallgatás? Tényleg amúgy hol a kocsi? – nézett ki az ablakon.

– Te komolyan nem tudsz semmit?

– Miért, talán kellene?

– Tudod mit, nem. Nem kell tudnod semmit. Most viszont ajánlom, hogy minden erőddel a mihamarabbi kijózanodásodon dolgozz! És nem érdekel, hogy hol meg kivel voltál, holnap menni fogsz dolgozni!

– Dolgozni? Apropó.... nos, ami a munkát illeti, az van, hogy nincs – vakargatta kínosan a tarkóját.

– Mi nincs? Jézusom mennyit ittál?

– Mondtam már, hogy nem sokat. Munkám pedig tényleg nincs. A múlthéten kirúgtak – vonta meg hanyagul a vállát.

– Hogy mi?! De miért? És akkor hova jártál el minden nap?

– Hát az úgy volt, hogy a legutolsó tervrajzaimat véletlenül két héttel később küldtem be, ami nem igazán tetszett a vezetőségnek.

– Válaszolj! Kihez jártál minden nap? Tényleg van szeretőd?

– Ugyan kicsim, nekem csak te vagy. Sosem csalnálak meg.

– Őszintén. Már rég meg kellett volna kérdeznem – váltottam át fenyegetőbb hangnemre.

– Nem történt semmi, esküszöm.

– Akkor miért nem mondod meg, hogy hova jártál a napokban? Valamelyik volt titkárnődről van szó, ugye?

– Nézd, egyetlen alkalom volt tényleg. Ne csinálj már ebből ekkora ügyet. Téged szeretlek, hányszor mondjam még?

– Egyetlen alkalom, mi? És akkor szerinted ez így rendben is van, igaz? – kérdeztem megvető hangsúllyal, de mielőtt válaszolhatott volna, a kezem csattant is az arcán.

– Most azonnal összeszeded a cuccod és eltakarodsz innen! – emeltem feljebb a hangom.

– Ez az én házam is!

– Már csak volt. Menj a drága egyszeri alvópajtásodhoz!

Válaszát meg sem várva egyszerűen faképnél hagytam. Még hallottam, ahogy mormolt valamit az orra alatt, de már nem érdekelt. Tegnap megakartak ölni, úgyhogy Oliver hűtlensége most a legkisebb problémáim közé sorolható. Bár legbelül fájt, amit tett, erősnek és határozottnak kellett látszanom előtte.

Egy óra alatt lassacskán összepakolt, legbelül valószínűleg abban reménykedve, hogy meggondolom magam. Noranak mindvégig igaza volt. Régóta mondogatta, én mégsem hittem neki.

Lassan bandukolt ki az ajtón, ám valaki az útját állta.

– Oliver, te meg hogy nézel ki? – hallottam meg Claudia éles hangját.

A válaszát meg sem várva, gond nélkül arrébb lökte a kicsit sem józan férfit, és azonnal felém vette az irányt.

– Te meg hol a fenében voltál eddig?! – támadt le egy pillanat alatt.

– Volt... volt egy kis balesetem, de már jól vagyok.

– Azt veszem észre. Elárulnád, hogy miért rajtam keresett a rendőrség? Úgy csináltak mintha egy körözött bűnözőt rejtegetnék.

– Nem tudom, de sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztak miattam. Ígérem, majd beszélek velük, rendben?

– Nem majd, hanem most. Fel is hívom őket, legalább végre leszállnak rólam – fortyogott még mindig.

Időközben hallottam, ahogy becsapódik az ajtó, miközben kisétált az életemből a legfontosabb ember, akiben mindig is feltétel nélkül megbíztam. Claudia telefonbeszélgetése a rendőrökkel teljesen eltompult. Meredten bambultam az asztal egyik sarkát, észre sem véve, ahogy egy kövér könnycsepp utat tör magának. Még ezek után sem tudok rá őszintén haragudni, és talán ez a legfájóbb. Talán soha nem is szeretett? Végig csak megjátszotta volna magát?

Gondolataimból kizökkenve pillantottam rá Claudiara, aki meredten bámult engem.

– Mi történt? Valahogy más lettél. Inkább mond el, nem akarom, hogy emiatt nekem kelljen vinni a frontot az irodába napokon keresztül.

– Ez igazán kedves tőled, de nem fontos – eresztettem felé egy műmosolyt.

A nő csak lazán megvonta a vállát, majd az ablak felé indult. Izgatottan pásztázta a kihalt utcát, mintha csak valami kitüntetésre számítana a rendőröktől. Egyszeriben búgó motorzaj kíséretében tűnt fel egy pár fényszóró.

– Na végre, megérkeztek – fordult felém, majd azzal a lendülettel ment is ajtót nyitni.

– Jó napot asszonyom! – hallottam meg egy rekedtes férfihangot.

– Jó napot biztosurak! Jöjjenek csak.

Ahogy beléptek a helyiségben, azon nyomban lefagytam. Nem tudtam, és nem is akartam hinni a szememnek. Levegőt is elfejtettem venni, így a pillanatnyi oxigénhiány térített vissza a való világba. Meglátásom szerint a velem szembeálló személy is ugyanúgy meglepődött, vagy legalábbis meghökkent engem látva.

Abban a percben mintha csak világgá üldözték volna, úgy hagyott cserben a hangom, de még rekedtesen ki tudtam csikarni magamból egy szót. Egyetlen nevet.

– Nathan?