Sárga virág Tulipán [Befejezett]

16.

Mintha csak megfulladnék, dohos, állott levegő vett körül. Lassacskán tértek csak vissza az érzékeim. Mélyeket lélegezve próbáltam elégséges mennyiségű levegőhöz jutni, azonban bármekkora lélegzetvétel is kevés lett volna ahhoz, hogy megfelelő oxigénhez jussak. Vízcseppek jellegzetes hangját hallottam, ahogy szabályos rendben a földre csapódnak. Nagyokat pislogva igyekeztem élesíteni a látásom. Egyre jobban kivehető volt minden. A nyirkos falak, a meleg fényű villódzó lámpa, és egy sötét alak velem szemben. Messzebb volt tőlem, de a sziluettjét pontosan ki tudtam venni a félhomályban. Háttal állhatott nekem, ugyanis hirtelen megpördülve felém igyekezett. Elakartam futni, gyáva megoldás, de ebben az esetben csak ez az opció volt, még így is, hogy fogalmam sem volt hol vagyok. A lendületemet, a lábaimat illetve a kezeimet összetartó szoros kötél akadályozta meg. Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik. Vadul dobogó szívvel próbáltam teljesen higgadtnak mutatni magam, ekkorra már a fullasztó levegő sem számított.

– Nocsak, felébredt a hercegnő? – kezdte mézes-mázos hangon, s egy tincset elsöpörve a szememből, az állam alá nyúlva felemelte a fejem, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

– Ki maga, és egyáltalán hol vagyok?! – próbáltam közben minden erőmmel elfordítani a fejem.

– Itt csak én kérdezek hercegnő. És azt ajánlom, hogy fogd vissza magad, különben csúnya vége lesz – vigyorgott gúnyosan, ahogy a hajamat simogatta.

Minden egyes érintése elől igyekeztem kitérni, de egy székhez kötözve nem igazán volt könnyű feladat.

– Na ide figyelj hercegnő! – markolt bele a hajamba, és megtépve azt húzta el a fejem. – Ameddig én itt...

– Aiden! Vedd le róla a kezed, vagy eltöröm! – szólalt meg mögülünk egy mély öblös hang, mely akkor felért egy isteni áldással, de csak addig a pillanatig.

– Mi csak beszélgettünk.

– Tűnés! – szólt erélyesebben a zaklatómra.

Egy halk „még folytatjuk" kijelentéssel lassan elsündörgött.

– A híres neves pszichológuskisasszony. Megtiszteltetés, hogy meglátogatta szerény hajlékomat.

– Mintha lett volna más választásom.

– Na jó, azt hittem tudunk szépen beszélni, de ha nem, hát nem – a mondat végét már csak suttogta egyenesen a fülemhez hajolva.

Az arcát még mindig nem láttam, hisz ugyanúgy háttal állt nekem.

– Mennyit pofázott magának az az idióta fiam?

– Fogalmam sincs, hogy miről beszél – hangom akaratlanul is megremegett, ahogy lassan összeraktam a képet, ki is állhat mögöttem.

– Valóban?

A kérdését fel sem fogtam, csakis a halántékomhoz helyezett hideg vasra tudtam koncentrálni.

– Még mindig nem tud semmit?

– Nem igazán beszélt, többnyire csak kiértékelő teszteket csináltattam vele.

– Komolyan azt akarja, hogy ezt elhiggyem? – nevetett fel gúnyosan.

– Engedjen el kérem, nem szólok senkinek, csak eresszen szabadon.

– Jól ismerem a fiam, és pontosan tudom, hogy beszélt. Azt reméltem a barátnője kis balesetéből tanul, és nem lesz szükség idehozatnom, apropó meg kell hagyni elég ügyesen vezetett.

– Maga lőtt rá Norara?! – kérdeztem vissza hisztérikus hangnemben.

– Én? Ugyan – nevetett fel. – Én nem végzek piszkos munkát, van itt arra elég ember.

– Ő neki ehhez egyáltalán semmi köze nem volt. Majdnem belehalt a sérülésébe, hogy tehette?

– Csak majdnem? A francba akkor el kell intézni Henryt is, túl nagy kockázat, hogy velünk van.

– Szóval így old meg mindent? Egy lövéssel és probléma megoldva?

– Nincs szükségem a pszicho dumájára, szóval mit tud pontosan? – egy pillanatra a levegő is bennakadt, ahogy meghallottam egy apró kattanó hangot, felhúzta a fegyvert.

– Csak... csak annyit mondott, hogy magát hogy hívják és, hogy mivel üzletelnek.

– A rendőrök is tudják?

– Muszáj volt elmondanom nekik, és különben is végig lehallgattak.

– A rohadt életbe! – hőbörgött, hogy az egész apró helyiséget az ő hangja töltötte be. – Kinyírom azt a gyereket! – kezdett el mögöttem idegesen fel-alá járkálni, így egy pillanatra fellélegezhettem, végre elkerült mellőlem az a pisztoly.

– Mit tudnak még rólam?

– Mindent, vagyis ami a nyilvántartásban szerepel.

– Akkor hamarosan ide is ideérnek – töprengett hangosan.

– Most már elmehetek? Elmondtam mindent.

– El? Tudod mikor fogsz innen elmenni! – jött közelebb, majd már csak a pisztoly ütésének helyét éreztem, és szinte azon nyomban melegség öntötte el az arcom.

A megkötözött kezem miatt, csak némán figyeltem, ahogy az orromból megállás nélkül ömlik a vér. Megszólalni nem akartam, és nem is tudtam volna a sokk miatt. Mindenem remegett, a fejem élesen hasogatott, a kötelek pedig lassan felsértették a bőröm, de csak egyetlen dologra tudtam gondolni, hogy innen már sosem jutok ki élve.

Még hallottam, ahogy kilépett az ajtón, így teljesen magamra hagyva a gondolataimmal. Vajon keres azóta valaki? Egyáltalán észre vehették, hogy eltűntem? Még csak segítséget sem tudok kérni, és ha sikerülne kiszöknöm, merre indulnék el? Fogalmam sincs hol vagyok. Fogalmam sincs mit akarnak még tőlem. És fogalmam sincs, hogy van-e még esély arra, hogy túléljem mindezt.