Sárga virág Tulipán [Befejezett]

4.

– Nos, minden bizonnyal szeretne innen kijutni. Azonban, ha együtt működik velem, ez a folyamat felgyorsítható.

E kijelentésem hallatán, egy éles, férfias nevetést kaptam válaszul.

– Örülök, ha ezt viccesnek tal...

– Komolyan pont maga akar engem kijuttatni? – nézett fel rám, a beszélgetésünk során most először.

Gesztenyebarna szemeiből képtelen voltam bármit is kiolvasni, de ha az érzésem nem csalt, egyáltalán nem vált be a taktikám.

– Miért, talán nem hisz nekem?

– Lehet rosszul raktam fel a költői kérdést. Inkább úgy kellett volna, hogy komolyan azt hiszi, szükségem van magára ahhoz, hogy kijussak?

Arrogáns megnyilvánulását elengedve a fülem mellett, előkerestem néhány kártyát a táskámból, amelyek segíthetnek, hogy jobban megismerjem a személyiségét.

– Azért egy próbát tehetünk – néztem rá, mire ő csak hitetlenül elnevette magát.

– Nos, mit lát ezen a képen? – fordítottam felé az egyik kártyát.

Egy pillanatra lenézett rá, majd ismét visszaemelte tekintetét egyenesen a szemembe.

– Csak, hogy haladjunk, inkább mit kellene látnom?

– Itt nincs rossz válasz. Amit belelát legelőször, azt mondja.

– Egy sárga virág – vont vállat hanyagul.

– Rendben. Esetleg pontosabban? Milyen sárga virág?

– Tulipán? Mit tudom én.

– Rendben, tehát tulipán. És esetleg a...

– Cicám, miért nem mondtad már az elején, hogy biológia órát tartunk? Nekem van sokkal jobb módszerem is, a virágok helyett – húzta széles vigyorra a száját.

A szó megakadt a torkomon erre a mondatára egyáltalán nem igazán számítottam.

– Kérem, ameddig én tisztelettel nyilvánulok meg az ön irányába, ugyanezt magam felé is elvárom. Úgy gondolom ez nem akkora kérés, hogy ne tudja teljesíteni.

– Mint mondtam semmi szükség arra, hogy itt rontsa a levegőt. Senki nem kérte, vagy legalábbis én biztosan nem, úgyhogy úgy beszélek, ahogy én jónak látom.

– Az alapvető illedelmességet azért be lehet tartani.

– Mondok én önnek valamit. Fogalma sincs, hogy mibe akarja magát keverni. Jól tudom, hogy nem az én lelki állapotom érdekli az igazgatót, tagadhatja nyugodtan, de fölösleges.

– Én nem tagadok semmit. Azért vagyok itt, hogy beszélgessünk, ennyi és nem több.

– Ha viszont adhatok egy tanácsot, addig meneküljön innen, amíg lehet. El sem tudja képzelni, hogy milyen veszélybe fogja sodorni magát, ha tovább „beszélget" velem – rajzolt idézőjelet a levegőbe.

– Mióta érdekli magát, hogy mibe keverem magam? – húztam fel kérdőn a szemöldököm.

– Azt hittem, hogy alapvetően illedelmesnek kell lennem – idézett vissza engem.

– Ez... igazán figyelmes, de higgye el, tudom, mit csinálok.

– Én szóltam előre – emelte fel a kezeit védekezőképpen.

– Rendben. Tehát, akkor a következő kártya... áh itt is van. Mit lát bele ebbe?

– Muszáj ezt az idétlen baromságot folytatni? Kit érdekel, hogy mi látszik bele egy pacába?

– Nem szükséges ezt csinálni feltéve, ha őszintén mesélne magáról, de ezt eléggé kizártnak tartom, úgyhogy maradnak a pacák.

Beletörődően sóhajtott egyet, majd nekilátott a többi kártya leolvasásához is, miközben én szorgalmasan értékeltem ki a válaszait, egy lapon.

Amint ezzel végeztünk, lassan már lejárt az egy óránk is, ezért hamar összepakolva a vasajtóhoz léptem, és kettőt kopogva rajta, jeleztem, hogy kinyithatják azt.

Ahogy belépett az őr, megragadva Sergio tetoválásokkal borított jobb karját, elkezdte húzni kifelé.

– Ne feledd, amit mondtam! – súgta alig hallhatóan, mikor elhaladtak előttem.

Az igazgató úr kíváncsian pattant elém hirtelen, amint kiértem én is a folyosóra.

– Na? Van már valami eredmény?

– Nem úgy volt, hogy hallják, amit bent beszélünk?

– De, és végig figyelemmel kísértük a beszélgetést, de mi nem pszichológus szemmel néztük, nekünk az a fő, hogy beismerje a drogcsempészést, és végre lebuktassa a hálózatukat.

– Sajnálom, de még semmi érdemleges információt nem sikerült kiszednem belőle.

– Akkor húzzon bele, mert ne feledje, egy hónapja van. Egyetlen egy, és a karrierjének lőttek –hagyott faképnél.

Tanácstalanul botorkáltam ki a rideg épületből, a kocsiig. Gondolatok száza cikázott a fejemben, ám mintha megoldhatatlan helyzettel néznék szembe.

Elmélkedésembe merülve, kis híján sikerült egy kerékpárost is elütnöm.

– Jajj, ugye jól van? Nagyon sajnálom, túl figyelmetlen voltam! – szaladtam azonnal a középkorú hölgy mellé, aki éppen akkor igyekezett feltápászkodni, én viszont kérdés nélkül felsegítettem.

– Semmi gond. Csak a biciklit lökte meg, én jól vagyok.

– Hál' istennek, és még egyszer elnézést – mosolyogtam rá bátortalanul.

Az utam további része szerencsére zökkenőmentesen telt. Ahogy a bejárati ajtóhoz léptem, már éppen a kulccsal ügyetlenkedtem, mikor a telefonom őrült csörgése zavart meg. A kijelzőn Claudia neve díszelgett, úgyhogy egy fáradt sóhaj kíséretében felvettem.

– Igen? – szorítottam vállammal, a fülemhez a készüléket.

– Nem akarlak zavarni, csak arra vagyok kíváncsi, hogy hogy ment az első nap?

– Hogy hogy? Csodálatosan – válaszoltam ironizálva.

– Történt valami?

– Áh, dehogyis.

– Ennek örülök, na de akkor most már le is teszlek, mert még sok elintéznivalóm van.

– Persze.

Szegény Claudianak komoly gondjai vannak a hangsúly, illetve az irónia felismerésével. Amint lehámoztam magamról a cipőm, fáradtan terültem el a kanapén, mikor is hirtelen kinyílt az ajtó.